Ígértem, hogy írok még az előzetes vizsgálatokról. Ezt megteszem most, hiszen talán a legjobb kiegészítése ez annak, hogy lélekben is rákészülj a dolgokra és kapj egy viszonylag stabil képet arról, hogy mi fog történni.

Amikor visszamentem ahhoz az orvoshoz, aki már tavaly is a műtétet javasolta, roppant készséges volt és elmagyarázta még egyszer, hogy miért is szükséges mindez. (Ráadásul megértő volt azzal a ténnyel szemben is, hogy az általa javasolt műtétet tavaly lemondtam és helyette intenzív gyógytornába kezdtem.) Az első dolog, ami szerintem nagyon fontos, hogy bízzunk a dokiban. A korábbi orvosok úgy kezeltek, mintha futószalagon érkező húscafat lennék, akinek érzései nincsenek, csak orvosilag ellátandó sérülése. Egyáltalán nem foglalkoztak a lelkemmel és volt, hogy sírva jöttem ki egy fájdalommentes vizsgálatról, mert bizonytalanságba és embertelenségbe ütköztem. Ez az orvos teljesen más volt. Meghallgatott, szakított arra időt, hogy elpanaszoljam neki a dolgaimat (mert néha azért én is panaszkodom). Elmagyarázta, hogy mit fognak velem csinálni és a végén elhangzott a számomra bűvös mondat: Van e bármilyen kérdésem? Ez számomra világrengető volt! VÉGRE VALAKI! Végre valaki akarja hogy kicsit komfortosabban érezzem magam ebben az amúgy irtóra nem komfortos helyzetben.

Kiderült, hogy azért dagad folyamatosan a térdem, mert instabil az a terület, amit ugyan én nem érzek mozgásomban, de az agyam igen és ezáltal folyadékkal igyekszik kitölteni, hogy mindez elmúljon. (Elnézést azoktól, akik nálam ezerszer jobban értenek a témához, hogy ilyen földhözragadt módon fogalmazom eme bonyolult orvosi tényt, de nekem ez jött át, én így magyarázom hogy mi bajom van. Merthogy szerettem volna megérteni...) Azt is megtudtam, hogy a térdemben két csont folyamatosan érintkezik és ezek is folyadéktermelésre ingerlik a környezetet, merthogy szegényeknek nem szabadna érintkezniük. És bár most ezt még nem érzem és fájdalmat nem okoz, de erőteljesen kopnak és finoman szólva rohadnak (az izületi löttytől) az izületeim, tehát 25 év múlva garantáltan térdprotézist kapok, ha ez így marad. Lényeg a lényeg, hogy felfogtam, megértettem és hittem abban, hogy a műtét szükséges és csakis az én javulásomat szolgálja, nem pedig a sebészek perverzióját, hogy bármi van, azt vágni kell!

Halkan megjegyzem egy évvel ezelőtt az a három vagy négy különböző doki nem volt egyáltalán meggyőző. Nekem kellett eldöntenem, hogy MŰTÉT vagy GYÓGYTORNA legyen. De hát kéremszépen! Én nem végeztem orvosit!? Hát honnan a fészkes fenéből tudjam mi a jó! Miért nem mondják ki kerek perec, hogy mi KELL hogy történjen??!! Bevallom ekkor nehezteltem az orvostársadalomra és megfogadta, hogy a gyerekem orvos lesz, csakhogy legyen aki ellát majd ha felnő... és ő mindenhez ért majd... operál, altat, plasztikáz, mandulát néz stb. Naná, hogy szuperdoki lesz és minden bajunkra gyógyír. :) No de viccet félretéve tényleg jó hogy egy évvel később konkrétabb képek kaptam a térdemről és az állapotomról.

Az is megtudtam, hogy milyen műtétem lesz majd, hogy a combomból veszik ki az ínt, amit beépítenek a térdembe. Elmagyarázta a doki, hogy fentről kiveszik, megnégyszerezik és térdhez rögzítik. Ezer és millió videó van fent a youtubon, de egyet sem néztem meg és nem is szándékozom, mert minek? Miért borzasszam el magam? Engem megnyugtat, hogy lesz ott pár fehérköpenyes aki pontosan tudja mit kell majd csinálni én pedig bízom bennük és tudom, hogy jót tesznek velem. Még ha meg is nézném sem tudnék közbeszólni, hogy "Hé doki, azt nem inkább hátulról kéne megfogni és a másik kézről alátolni?" vagy mégis mi? Ráadásul boldogan bódulok majd az ágyon, míg ők dolgoznak rajtam. És hogy ezt honnan veszem? Hát az anesztestől!

Amikor megtudtam korábban, hogy nem altatnak, hanem a gerincemet böködik majd kisebbfajta sokkot kaptam. Van egy aneszteziológus barátunk, aki az egyik nyári hétvégén több dologról is felvilágosított, ami az epidurális érzéstelenítést illeti és aki elküldött egy előzetes konzultációra az aneszteshez a kórházba, ahol műtenek majd.  EZÉRT: JAVASLOM MINDENKINEK, AKI MEGIJED, HOGY MENJEN EL (a műtét előtti két hétben a vizsgálatokkal a kezében (EKG, LABOR, RTG)). Én megtettem, és azóta nem rettegek. Nagyon kedves volt a dokinő, aki felvilágosított arról, miért nem fogok lebénulni. Röviden azért nem, mert nem a gerincvelőbe szúrnak, hanem a folyadékba és egy olyan részen, ahol velőnek nyoma sincs. Még egy szép ábra is lógott a falon ami mindezt demonstrálta, így hát kénytelen voltam elhinni amit mond. Ráadásul  megnyugtatott, hogy nem én vagyok UFO és ez a kérdés mindenkiben felmerül.

Azt is elmondta, hogy a műtét előtt kapok majd két bogyót, ami javítja a kedélyállapotomat, csökkenti a stresszt és ki tudja még mit tesz velem, de nagyon jó lesz nekem, az tuti. Magyarul: be leszek drogozva... :) Már más is mondta, hogy ez jó, mert az időérzék elvész és olyan mintha hipp-hopp megoperáltak volna. Szóval: bódítás, szuri a gerincbe, műtét, aztán HELLÓ VILÁG ÚJRA ITT VAGYOK! A dokinő direkt kiemelte, hogy műtét után amint elkezdem érezni hogy visszatér az élet a lábamba kérjek fájdalomcsillapítot, hogy "a fájdalom elé tudjanak menni, mert bizony ez az a műtét, ahol az Ember összetalálkozik a Fájdalommal." hmm... REMEK.

Nos hát nagyjából ennyi az az előzetes, amit én eddig végigjártam és ami részben megnyugtatott részben pedig tisztánlátást adott. Megjegyzem aki egyéni vállalkozó, az ne felejtse el kiíratni magát a háziorvosával és beküldeni a papírokat, hogy kapjon táppénzt és ne kelljen járulékot fizetnie. Érdemes leülni a könyvelővel, hogy mi is az egésznek a menete, mert én csak most jöttem rá, hogy ez kicsit bonyesz lesz. Külön be kell majd vinni neki a kórházi papírokat is, akkor amikor kijöttem a kórházból. Erre kiváló egy közeli hozzátartozó is, csak legyen aki elintézi.
 Én pl. holnap megyek majd vissza a háziorvoshoz, hogy elkérjem a beteglapom és megtudakoljam tőle, van e még bármi teendőm.