Nah, ez rázós volt....

Azt már említettem, hogy a műtét után, fogvacogva ugyan, de viszonylag jó kedélyállapotban toltak a háromtizennyolcba. Rögtön kaptam egy adag infúziót, ami állítólag az epidurális érzéstelenítés utáni "ébresztő koktél". Viszonylag gyorsan elkezdtem érezni a hatását és ez roppant boldogsággal töltött el. Még poénkodtam is, hogy: "Tényleg nem bénultam le!!" :) Aztán a poénkodás kezdett halványulni, ahogy az érzés tért vissza belém.

Az első sarkalatos pont a pisilés volt. (És ezért most én kérek elnézést, de a téma igenis fontos.) Mert ugyebár amikor az ember leánya (vagy maga az ember) deréktől lefelé nem érez semmit, akkor ugyebár a WCre sem kéredzkedik ki. Mert hogy még csak azt sem érzi, hogy van neki olyanja. De a műtét után pár órával be kell hogy induljon magától újra minden. Most szólok mindenkinek, hogy ez nem olyan egyszerű, de azért sikerülhet! :) Nem részletezném ennél jobban ezt a témát szemérmességem révén, de elméleti síkon haladjunk végig azon, hogy akiknek nem sikerül, azokkal mi történik. Hát bizony akkor jön a katéter. Erről nem tudok személyeset írni, mert nem volt részem az élményben, de állítólag nem fájdalmas a dolog és segít azon hogy kijöjjön, aminek feltétlenül ki kell jönnie. Nos katétert nem, ellenben Nospa gyógyszert kaptam, hogy oldja a görcsöket, és segítsen, hogy könnyíthessek. Emellett pedig egy melegvizes palack landolt a pocakomon, hogy rásegítsen a gyógyszeripar eme remek vívmányára.... kb fél órát szenvedtem... de azt úgy intenzíven... aztán"befenyített" Nővérke a bizonyos "K" betűssel és mire visszajött, hogy felhelyezze a műszert, nos addigra hála a magasságosnak sikerült összehoznom magamtól a dolgot.

Lélekben tessék felkészülni arra, hogy menni fog és akkor rendben lesz. A másik pedig, hogy lehet, hogy nem ártott volna, ha belémcsöpög a második adag "ébresztő koktél" is, akkor talán odalent is felébredek... 

Az idő és a zsibbadás is jól elment a fenti közjátékkal, olyannyira, hogy elfelejtettem időben fájdalomcsillapítót kérni. Mert hát "bódogság" van, hogy mozog a lábam és tudok pisilni, de közben irdatlanul fáj már az operált végtagom. Ekkor kértem az első komoly fájdalomcsillapítót, amit kb 5kor (igen, a műtét után 2,5 órával) kaptam. Ezzel kicsit megcsúsztam. Jótanácsom, hogy amint elkezditek érezni magatokat, kérjetek gyógyszert (és most nem a Nospára gondolok!)!!! Nem szabad halogatni. Én ezt tettem, annak ellenére is, hogy többen felhívták rá a figyelmemet, hogy KÉRJEK és akkor a fájdalom elébe tudnak kerülni. Hát mi nem kerültünk. A fájdalom jött és ízekre szedte a testemet. Ez nem egy konkrét AÚÚÚÚ érzés, hanem egy zsibbasztó, egész testes lüktetés. Kb este 10 volt, amikor már túl voltam a második pirulámon is és el tudtam kezdeni arra koncentrálni, hogy ezen kell csak túllendülni és másnap már nagyon jó lesz.

Sok erőt adtak azok a "nyugi zenék" és meditációs anyagok, amiket Anyukámtól kaptam. Megnyugtató volt hallgatni. Hol elbódított, hol pedig kapaszkodót adott maga a szöveg. Javaslom mindenkinek, hogy érdemes felszerelkezni ilyen jellegű ERŐforrással, mert igazán sokat segít lelkileg.

Azon az éjszakán másfél óránként ébredtem, folyamatosan vártam a másnapot, amikor már jobb minden.

És láss csodát: a másnap eljött!

Akkor már felkelhettem, merthogy az előző nap még a fejemet sem emelhettem meg, az epidurális érzéstelenítés miatt. Tartsa be mindenki ezt a szabályt, máskülönben migrénes fejfájási tüneteket produkálhat akár hónapokig is. Ez egy mellékhatása a gerinctáji érzéstelenítésnek, ami elkerülhető, ha hajszálvékony tűvel szúrnak meg az orvosok, illetve, ha tartod a vízszintet. :)

Nekem nem volt fejfájásom, csak nagyon szédültem a műtét másnapján. Felhívták a figyelmemet a sok folyadék, elsősorban víz fogyasztására. Ezeket mind betartottam és másnap már nem volt bajom.

Aki olvasta a blogot, az tudja, hogy a kórházba vonulásom napján milyen eseményre érkeztünk a háromtizennyolcba. :) Draincső kiszedés a térdből. Amikor elkezdtem írni, azt mondtam, hogy én nem riogatok majd senkit, így jöjjön inkább pár jótanács. (Merthogy ezt a dolgot is túl lehet élni!) Az már fix, hogy ez mindenkinek teljesen más érzés és, hogy fel lehet rá készülni lélekben. Én egész éjjel, azt szugeráltam magamban, hogy milyen könnyedén engedi majd el a testem a csöveket és mekkora megkönnyebbülés lesz majd utána.

Kettő cső van, ami elvezeti a folyadékot a térdből. Egy kisebb és egy hosszabb, ami az izületek között tekergőzik. Az első egyáltalán nem fájt, becs' szóra, szinte nem is éreztem. A második kicsit hosszabb volt, de az a megkönnyebbülés ami akkor ért, hogy már egyáltalán nem volt bennem, az valami hihetetlenül felemelő érzés volt. Nekem nagyon nagy erőt adott az, hogy tudtam mi vár rám ezután. Tudtam, hogy pár perc múlva olyan jól leszek, hogy kicsattanok és nagy mosollyal várom majd a gyógytornászt.

Higgyétek el, nagyon sok erőt tud adni az, ha pozitív gondolatokkal töltitek fel magatokat. Mindig azt kell szem előtt tartani, hogy milyen JÓ dolgok vannak az előttünk álló eseményekben. Mert bizony igaz az a mondás, hogy: "Minden rosszban van valami jó."

Már sok mindenről, de erről még nem írtam és úgy gondolom itt az idő, mielőtt még az emlékek annyira elhalványulnának, hogy nem lenne mit felidézni.

FIGYELEM!

A nyugalom megzavarására ALKALMATLAN gondolatok következnek, a gyengébb idegzetűek is nyugodtan elolvashatják.

Az egész nagyon korán kezdődött, mert aznap éjjel nem aludtam sokat. Be voltam sózva, indulni akartam és belevágni a folyamatba, ahonnan már nincs vissza út. A gépezet részévé akartam válni, de ehhez ki kellett várni az időt.

Reggel 7-kor már a kórházban voltunk a Párommal, hogy regisztráljanak, megkapjam a szobám és elvégezzék amit még el kell. Megjegyzem ez annyira nem volt felemelő, mert 2 órát kellett várni, mire felmehettem a "háromtizennyolcasba", addigra a gardedám, azaz "A" vigyázó szerepét átvette a Nagymamám.

9 órakor a cuccaink már a szekrényben voltak, mi pedig levetkőzve-átöltözve vártuk az infúziót. /A királyi többes nem miattam, hanem drága Sorstársam miatt van, akinek a bütykét műtötték le, akivel egy időben kerültünk az osztályra és még a műtétünk is egyszerre volt, de nyugalom! ... két külön orvos csinálta. :) / Sajnálatos módon már nem tudtunk szabadulni a szobából, amikor a másik két szobatárs, akinek térdműtétük volt az előző napon, átesett a draincső kiszedésének procedúráján. Huhh hát az kemény volt. Ordítottak mint a fába szorult féreg. Akkor eltörött a mécses... annyira nagyon sajnáltam őket és közben az lebegett a szemem előtt, hogy holnap rám is ez vár, hogy sokkot kaptam (nah, jó... neeem, csak sírtam egyet...). Aznap egy különösen kedves Nővérke ügyelt, aki igazán a szívemhez nőtt a 3 nap alatt és amikor odajött hozzám bekötni az infúziót, akkor odasúgta, hogy "ne ijedjek meg. ők nagyon hisztisek." Hát jó....

És akkor megkaptam a pirulákat. Tényleg egy pirosat és egy kéket! :) Csak akkor kellett volna bevenni, mikor elvisznek minket a műtőbe, de mi Sorstársammal kissé félreértettük a feladatot és egyből benyomtuk őket. Huhhh hát az COOL volt... az az érzés. Bezsibbadtam teljesen és percek alatt elnyomott az álom. Nem is volt baj,mert viszonylag hosszú várakozás jött ismét. Délben vittek a műtőbe. Addigra a cucc némileg kitisztult belőlem, de tudva mi vár rám, kellőképpen tompa voltam.

A műtőben is várni kellett, ahol betakartak aranyszínű, hőtartó fóliával és takaróval, mert meglehetősen hideg volt bent. Végül megkezdődött a folyamat. Lecsöpögött az infúzió, amibe újabb adag boldogságot kaptam, hogy jobban viseljem a műtétet. Aztán jött a gerinctáji... Kémeim korábban azt mondták, hogy nem fog fájni én pedig hittem nekik. Fel kellett ülnöm a műtőasztalon és "magamba roskadó" testtartással ellazulva előre dőlni. Igen igen... az ellazulással voltak gondok, de szerintem ezek az "Anesztesek" már hozzá vannak szokva ahhoz, hogy aki a kezük közé kerül, nem éppen "laza". Nagyon aranyosak voltak (mind a ketten), mindig mondták, hogy épp mi történik majd. Először kitapogatta a helyet, ahova szúrni fog, majd kaptam egyet, ami még csak a lidocain volt. Ezt követte a nagy meló. TÉNYLEG NEM FÁJT. Ettől aztán senki ne izguljon. Ráadásul ahogy a korábbi bejegyzésemből (is) tudható: lebénulni ettől nem lehet! Egy kis vicces dolog is hozzátartozik az igazsághoz: valami idegnek nekiment véletlenül a doktornő és ettől a bal lábam az égbe rúgott. Meg is ijedtem és gyorsan bocsánatot kértem, aztán mondták, hogy ők kérnek elnézést, nekem ehhez semmi közöm. :) :D

Kezdtem érzeni a melegséget a lábamban, aztán egyszer csak már semmit nem éreztem. Hátrafektettek és DoktorÚr belevágott.

Egy nagyon kedves rezidens, néha közvetített, hogy éppen mi zajlik a lábam körül. Néha ránéztem a TVre is, ahol élő egyenesben adták a térdemből jövő adást. Fekete-fehér némafilm volt, így nem sokat értettem belőle. A  vattacukor és a szellemjárás jutott csak eszembe, amikor a monitorra néztem, szóval: Nem, nem volt rémisztő. Gyakorlatilag azt sem tudtam mit nézek, így hamar feladtam vele, mert uncsi volt a műsor. Aztán egyszer csak mondták, hogy itt a vége fuss el véle. :)      /"Fuss" ... érted?!.. jó, mi? :) /

DorktorÚr jött és mondta, hogy minden rendben, aztán elkezdték lebontani a sátrat, amit deréktól lefelé raktak körém. Akkor láttam csak hogy a jobb lábam az egekben van, rajta jó nagy kötés és egy komoly bőröv, amivel elszorították a vérkeringésemet. Egy kész szado-mazo eszköztár, amit felvonultattak rajtam, de persze semmit nem éreztem az egészből... kihagytak a buliból, de nem bánom.

Aztán csak a sürgés-forgás, pakolászás. Én meg csak ott feküdtem, mire Rezidensünk megkérdezte, miért sírok. Én pedig hüppögve: "Hát mert olyan hálás vagyok... és hogy ennyien dolgoztak rajtam... és különben is..." Erre a válasz egy idősebb műtősnőtől érkezett: "Jól van aranyom, sírja csak kis magát. Biztos a feszültség! Egyébként meg kapott egy szép új szalagot tőlünk, viselje egészséggel!"

Aztán jött Gyula a feltünően jókedvű betegszállító és elfurikázott a röntgenbe majd vissza a háromtizennyolcba. Nagyon fáztam, vacogott a fogam. Mama szerint kb. 5-10 percbe telt mire újra lett színe az arcomnak. Akkor már jókedvűen foglaltam el a helyem és izgalommal kezdtünk bele Sorstársammal történeteinkbe.

A mai napon visszamentem a dokihoz. Eltelt egy hét és itt volt az ideje az első kontrollnak és a varratszedésnek. Talán a legfontosabb infó a történettel kapcsolatban, hogy mindenki készítse fel az idegrendszerét és a lelkivilágát a várakozásra. Engem a Nagymamám kísért el, taxival mentünk és kb. 11re értünk a kórházba. Én voltam ugyan az utolsó aki sorra került, de legyen elég annyi hogy már régen a rendelés vége után, olyan 1/2 3 körül kerültem be.

Szóval egy jó könyv, egy kis zene, vagy egy Nagymama mindig jól jön, hogy enyhítse a várakozás gyötrelmeit (ennyire azért nem tragikus :-) ). Bevallom, én egyetlen dolgot nem szeretek csak ilyenkor, mégpedig azt a panaszáradatot, amit "betegtársaimtól" kapok. Mindenki képes elmesélni a családban, de kiemelten vele megtörtént összes tragikus, olykor végzetes kimenetelű eseményt. Hogy kinek mi húzódott, törött el, szakadt szét, repedt meg és így tovább és így tovább. Szóval a fentebb említett módszer (könyv/zene/nagymama) tökéletesen bevált a nem kívánt rémtörténetek ellen.

A varratokat egyébként simán kiszedte DoktorÚr. (Nem fájdalmas a dolog, kicsit megérzi az ember, de aki túléli a draincsövek kivételét, annak ez már meg sem kottyan.) Az asszisztense azt mondta, hogy mivel kicsit még mindig be van dagadva (vizesedve) a térdkalácsom feletti rész ezért jó volna, ha jegelném. Bár megjegyzem nem 100%, hogy van ég egyáltalán térdkalácsom, mert jó pár hónapja, hogy a jobb lábamban találkoztam a fent nevezett illetővel...

Szóval a jegelés technikája: naponta 3x vagy 4x (mondjuk a torna után) 10 percig egy adott helyen jegelünk, utána áttérünk a következő felületre, ahol szintén max 10 percig tartjuk a hideget.

DoktorÚr azt is mondta, hogy két nap múlva már le lehet venni a tapaszokat a sebről és bár fáslizni majd be kell, de érheti már víz a lábamat. :) YUHEE!!! Ezen kívül beutaltak gyógytornázni, két hét múlva kezdem és 4 hét múlva újabb kontroll.

Az már bizonyos, hogy igaz az a népi megfigyelés, miszerint csak azt kapod vissza, ami te is adsz. Ez kiemelten érvényes abban a kultúrkörben, ahol kiszolgáltatott vagy mint egy hal a parton. Nézzük most, hogy kikkel töltöd azt a pár (,esetemben 2 éjszakát, 3) napot, ami életed egyik legemlékezetesebb fejezetének bevezetése.

Együtt élnek itt doktorok, nővérek, betegek, gyógytornászok, takarítók, karbantartók, beteghordók, biztonsági emberek és még ki tudja kifélék-mifélék. Hogy velük jól köjöjj, az első sorban NEKED FONTOS!

A nővérek alapvetően kedvesek. Gondoljuk csak át! Aki arra adja a fejét, hogy havi kevés pénzért embereken segítsen, az ezért annyira nem lehet rossz ember. Ugye? Rossz napja mindenkinek lehet, de egy jó szó nagy segítség minden szorult helyzetben. Jó tanács: Legyél kedves a nővérkékkel, ne ugráltasd őket feleslegesen és illedelmesen köszönj meg nekik mindent (Ahogy Anyukád megtanított arra...) még akkor is, ha ők "csak" a dolgukat végzik. Az hogy kivigyék az ágytáladat, hogy az éjszaka közepén gyógyszert kotorjanak neked, hogy kíméletesen átkötözzenek, nos mindez mondhatni "munkaköri kötelességük", a kedvesség és a jófejség NEM! Ez csak plusz lehet, de ha nem szériafelszerelés az adott nővérnél, akkor neked kell kivívnod (ha akarod). Neked lesz jobb! Mert ha kedves vagy, ők is kedvesek lesznek, ha mosolyogsz, ők is fognak (ha nem is mindjárt de másodszorra, harmadszorra már igen!). A mi szobánkat szerették a nővérek. Mert betartottuk a fentieket. Így a legnagyobb fájdalmak közepette nem csak fájdalomcsillapító pirulát, hanem egy-egy kedves szót is kaptunk, és a szempár ami visszanézett azt üzente: "Kitartás!".

Az ORVOSOK? Nos, igen, ők az igazi istenek, akik lemásztak az Olyposzról és fehér köpenybe bújva megmentik-, átalakítják- és remélhetőleg tényleg jobbá teszik az életünket. Általában csoportosan járnak, imádnak vizitelni, aminek kb semmi értelme, mert azon kívül, hogy megkérdezik "Hogy van?" és elmondják hangosan társaiknak, mi végett rendeltettünk a fehér ágyra, nos ezen kívül csak szikével a kezükben találkozhatsz velük! KIVÉVE! Ha van egy olyan jófej orvosod, mint, amilyen nekem volt.:) Amikor nem jött vizitelni, akkor is benézett és ez nagyon jól esett. Hogy mindez hogyan lehetséges? Nos, a blog bevezető fejezeteiben már írtam arról, hogy mi a kulcs: a BIZALOM.

A kórházban, ahol feküdtem, nagyon ügyeltek a biztonságra és a betegek értékeire. Egy biztonsági őr folyamatosan járkált a folyosón és rendszeresen bekukkantott, hogy ki és mit csinál a szobában és egyébként is... Ahol ilyet nem tapasztalsz, ott fokozottan vigyázz az értékeidre! Telefon, pénz, iratok, de inkább egy szóval: MINDENRE! Apropó pénztárca: Érdemes egy másik tárcába átpakolni és csak a legszükségesebbeket magaddal vinni. Személyi, lakcím- , TB kártya és egy nagyon kevés pénz. A hitel- és bankkártyákat érdemes otthon hagyni... Sose lehet tudni.

Ígértem, hogy írok még az előzetes vizsgálatokról. Ezt megteszem most, hiszen talán a legjobb kiegészítése ez annak, hogy lélekben is rákészülj a dolgokra és kapj egy viszonylag stabil képet arról, hogy mi fog történni.

Amikor visszamentem ahhoz az orvoshoz, aki már tavaly is a műtétet javasolta, roppant készséges volt és elmagyarázta még egyszer, hogy miért is szükséges mindez. (Ráadásul megértő volt azzal a ténnyel szemben is, hogy az általa javasolt műtétet tavaly lemondtam és helyette intenzív gyógytornába kezdtem.) Az első dolog, ami szerintem nagyon fontos, hogy bízzunk a dokiban. A korábbi orvosok úgy kezeltek, mintha futószalagon érkező húscafat lennék, akinek érzései nincsenek, csak orvosilag ellátandó sérülése. Egyáltalán nem foglalkoztak a lelkemmel és volt, hogy sírva jöttem ki egy fájdalommentes vizsgálatról, mert bizonytalanságba és embertelenségbe ütköztem. Ez az orvos teljesen más volt. Meghallgatott, szakított arra időt, hogy elpanaszoljam neki a dolgaimat (mert néha azért én is panaszkodom). Elmagyarázta, hogy mit fognak velem csinálni és a végén elhangzott a számomra bűvös mondat: Van e bármilyen kérdésem? Ez számomra világrengető volt! VÉGRE VALAKI! Végre valaki akarja hogy kicsit komfortosabban érezzem magam ebben az amúgy irtóra nem komfortos helyzetben.

Kiderült, hogy azért dagad folyamatosan a térdem, mert instabil az a terület, amit ugyan én nem érzek mozgásomban, de az agyam igen és ezáltal folyadékkal igyekszik kitölteni, hogy mindez elmúljon. (Elnézést azoktól, akik nálam ezerszer jobban értenek a témához, hogy ilyen földhözragadt módon fogalmazom eme bonyolult orvosi tényt, de nekem ez jött át, én így magyarázom hogy mi bajom van. Merthogy szerettem volna megérteni...) Azt is megtudtam, hogy a térdemben két csont folyamatosan érintkezik és ezek is folyadéktermelésre ingerlik a környezetet, merthogy szegényeknek nem szabadna érintkezniük. És bár most ezt még nem érzem és fájdalmat nem okoz, de erőteljesen kopnak és finoman szólva rohadnak (az izületi löttytől) az izületeim, tehát 25 év múlva garantáltan térdprotézist kapok, ha ez így marad. Lényeg a lényeg, hogy felfogtam, megértettem és hittem abban, hogy a műtét szükséges és csakis az én javulásomat szolgálja, nem pedig a sebészek perverzióját, hogy bármi van, azt vágni kell!

Halkan megjegyzem egy évvel ezelőtt az a három vagy négy különböző doki nem volt egyáltalán meggyőző. Nekem kellett eldöntenem, hogy MŰTÉT vagy GYÓGYTORNA legyen. De hát kéremszépen! Én nem végeztem orvosit!? Hát honnan a fészkes fenéből tudjam mi a jó! Miért nem mondják ki kerek perec, hogy mi KELL hogy történjen??!! Bevallom ekkor nehezteltem az orvostársadalomra és megfogadta, hogy a gyerekem orvos lesz, csakhogy legyen aki ellát majd ha felnő... és ő mindenhez ért majd... operál, altat, plasztikáz, mandulát néz stb. Naná, hogy szuperdoki lesz és minden bajunkra gyógyír. :) No de viccet félretéve tényleg jó hogy egy évvel később konkrétabb képek kaptam a térdemről és az állapotomról.

Az is megtudtam, hogy milyen műtétem lesz majd, hogy a combomból veszik ki az ínt, amit beépítenek a térdembe. Elmagyarázta a doki, hogy fentről kiveszik, megnégyszerezik és térdhez rögzítik. Ezer és millió videó van fent a youtubon, de egyet sem néztem meg és nem is szándékozom, mert minek? Miért borzasszam el magam? Engem megnyugtat, hogy lesz ott pár fehérköpenyes aki pontosan tudja mit kell majd csinálni én pedig bízom bennük és tudom, hogy jót tesznek velem. Még ha meg is nézném sem tudnék közbeszólni, hogy "Hé doki, azt nem inkább hátulról kéne megfogni és a másik kézről alátolni?" vagy mégis mi? Ráadásul boldogan bódulok majd az ágyon, míg ők dolgoznak rajtam. És hogy ezt honnan veszem? Hát az anesztestől!

Amikor megtudtam korábban, hogy nem altatnak, hanem a gerincemet böködik majd kisebbfajta sokkot kaptam. Van egy aneszteziológus barátunk, aki az egyik nyári hétvégén több dologról is felvilágosított, ami az epidurális érzéstelenítést illeti és aki elküldött egy előzetes konzultációra az aneszteshez a kórházba, ahol műtenek majd.  EZÉRT: JAVASLOM MINDENKINEK, AKI MEGIJED, HOGY MENJEN EL (a műtét előtti két hétben a vizsgálatokkal a kezében (EKG, LABOR, RTG)). Én megtettem, és azóta nem rettegek. Nagyon kedves volt a dokinő, aki felvilágosított arról, miért nem fogok lebénulni. Röviden azért nem, mert nem a gerincvelőbe szúrnak, hanem a folyadékba és egy olyan részen, ahol velőnek nyoma sincs. Még egy szép ábra is lógott a falon ami mindezt demonstrálta, így hát kénytelen voltam elhinni amit mond. Ráadásul  megnyugtatott, hogy nem én vagyok UFO és ez a kérdés mindenkiben felmerül.

Azt is elmondta, hogy a műtét előtt kapok majd két bogyót, ami javítja a kedélyállapotomat, csökkenti a stresszt és ki tudja még mit tesz velem, de nagyon jó lesz nekem, az tuti. Magyarul: be leszek drogozva... :) Már más is mondta, hogy ez jó, mert az időérzék elvész és olyan mintha hipp-hopp megoperáltak volna. Szóval: bódítás, szuri a gerincbe, műtét, aztán HELLÓ VILÁG ÚJRA ITT VAGYOK! A dokinő direkt kiemelte, hogy műtét után amint elkezdem érezni hogy visszatér az élet a lábamba kérjek fájdalomcsillapítot, hogy "a fájdalom elé tudjanak menni, mert bizony ez az a műtét, ahol az Ember összetalálkozik a Fájdalommal." hmm... REMEK.

Nos hát nagyjából ennyi az az előzetes, amit én eddig végigjártam és ami részben megnyugtatott részben pedig tisztánlátást adott. Megjegyzem aki egyéni vállalkozó, az ne felejtse el kiíratni magát a háziorvosával és beküldeni a papírokat, hogy kapjon táppénzt és ne kelljen járulékot fizetnie. Érdemes leülni a könyvelővel, hogy mi is az egésznek a menete, mert én csak most jöttem rá, hogy ez kicsit bonyesz lesz. Külön be kell majd vinni neki a kórházi papírokat is, akkor amikor kijöttem a kórházból. Erre kiváló egy közeli hozzátartozó is, csak legyen aki elintézi.
 Én pl. holnap megyek majd vissza a háziorvoshoz, hogy elkérjem a beteglapom és megtudakoljam tőle, van e még bármi teendőm.

A blog jobbján ficegő fecnin az első szó az LCA.  Ez a titokzatos "hárombetűs" az elülső keresztszalagom becses neve. De hogy hogy kerül képbe a trambulin? Nos ez már kicsit izgibb.

A főnököm gyerekeinek egy hipi-szupi trambulinjuk van a kertben, ami nagy csábítóerővel bírt a céges kertiparti alkalmával. Bemásztunk az egyik kollégámmal, fittyet hányva az oldalán lévő figyelmeztetésre, mely szerint egyszerre csak egy ember használhatja a létesítményt.... és akkor megtörtént. A ritmusból kiestünk, össze vissza ugráltunk, a térdem még megfeszítve, a gumiasztalt pedig korábban érte a lábam mint arra számítottam... a térdem kiugrott, a szalagom elszakadt.

Mivel az első bejegyzésemben megírtam, hogy nem fogok panaszkodni és világfájdalomról beszélni, így a történet itt egy kicsit megszakad. Legyen elég annyi, hogy a (SZIGORÚAN UTÁNA! nevetség, de tényleg csak utána) elfogyasztott házipálinka remekül csillapítja a fájdalmat így csak másnap reggel kellett a balesetire mennem.

Ezek után máig dióhéjban:

1. lófrálás orvosról orvosra, mire a harmadik csinál egy asztalfiók tesztet és megállapítja, hogy: "itt bezony SZAKADÁS van kérem", ekkor már egy hét fekvőgipszen is túlvagyok
2. komoly döntés: MŰTÉT vs. GYÓGYTORNA
3. nyert a gyógytorna, állapot javul, 2012 áprilisban intenzív edzés (futás, görkori, stb), 3 hétre rá felpüffedt láb, szivatások ezerrel....... konkluzió: 1 évig sem volt jó a lábam, mégiscsak nyer a MŰTÉT

És hát kérem most itt tartok.

Sokan mondják, hogy már korábban el kellett volna határoznom magam és kés alá feküdni. Nem értek egyet velük. Nem vagyunk egyformák. Minek jöjjön a szike, ha anélkül is boldogul az ember? Az én esetemben bebizonyosodott, hogy szükség van rá. Nem akarok 25 év múlva térdprotézist. Futni szeretnék és élvezni a mozgást ÖNFELEDTEN. Rohanni akarok majd a gyerekemmel és nagyokat túrázni anélkül, hogy görcsösen figyeljek minden lépésemre.

Most úgy néz ki minderre lesz lehetőségem.

Hamarosan műtenek. Elülső keresztszalag pótlás.

Az utóbbi pár napban szinte totálisan beszippantott a világháló. Keresem az információkat, amiből töltekezhetem, erőt meríthetek és kicsit legyőzhetem a félelmeimet.

Hogy mikre leltem? Nos minden olyanra, amire egyáltalán nem vágytam. Megfogadtam, hogy többet nem keresek, nem kutatok, nem olvasok, de a kisördög csak nem hagyott. Engedtem a kísértésnek és ismét beleolvastam egy elkámpicsorodott, nyöszörgő, halálfájdalmát ígérő bejegyzésbe.

Ááá, dehogy riadtam vissza... Én?

Aztán találtam egy írást (http://drknoll.hu/index.php?page=keresztszalagszakadas-naplo), amit nagy lelkesen olvasni kezdtem és nagyon megtetszett a stílusa. Korrekt volt, humoros és nem riogatni akart, meg önsajnálatot támogatni, hanem útmutatást adni azoknak, akik még a bifór táborba tartoznak.

Szóval megtetszett. És akkor arra gondoltam írok én is. Egyrészt feszültséglevezetésként másrészt pedig tapasztalat és tanácsadás végett. Miért ne?

Hát ma belevágok és meglátjuk mi lesz belőle. Igyekszem majd nem nyöszörögni és másokra frászt hozni, hanem jó kedvvel, pozitívan megélni ezt az egészet, hiszen a gyógyulás útjára léptem.