Már sok mindenről, de erről még nem írtam és úgy gondolom itt az idő, mielőtt még az emlékek annyira elhalványulnának, hogy nem lenne mit felidézni.

FIGYELEM!

A nyugalom megzavarására ALKALMATLAN gondolatok következnek, a gyengébb idegzetűek is nyugodtan elolvashatják.

Az egész nagyon korán kezdődött, mert aznap éjjel nem aludtam sokat. Be voltam sózva, indulni akartam és belevágni a folyamatba, ahonnan már nincs vissza út. A gépezet részévé akartam válni, de ehhez ki kellett várni az időt.

Reggel 7-kor már a kórházban voltunk a Párommal, hogy regisztráljanak, megkapjam a szobám és elvégezzék amit még el kell. Megjegyzem ez annyira nem volt felemelő, mert 2 órát kellett várni, mire felmehettem a "háromtizennyolcasba", addigra a gardedám, azaz "A" vigyázó szerepét átvette a Nagymamám.

9 órakor a cuccaink már a szekrényben voltak, mi pedig levetkőzve-átöltözve vártuk az infúziót. /A királyi többes nem miattam, hanem drága Sorstársam miatt van, akinek a bütykét műtötték le, akivel egy időben kerültünk az osztályra és még a műtétünk is egyszerre volt, de nyugalom! ... két külön orvos csinálta. :) / Sajnálatos módon már nem tudtunk szabadulni a szobából, amikor a másik két szobatárs, akinek térdműtétük volt az előző napon, átesett a draincső kiszedésének procedúráján. Huhh hát az kemény volt. Ordítottak mint a fába szorult féreg. Akkor eltörött a mécses... annyira nagyon sajnáltam őket és közben az lebegett a szemem előtt, hogy holnap rám is ez vár, hogy sokkot kaptam (nah, jó... neeem, csak sírtam egyet...). Aznap egy különösen kedves Nővérke ügyelt, aki igazán a szívemhez nőtt a 3 nap alatt és amikor odajött hozzám bekötni az infúziót, akkor odasúgta, hogy "ne ijedjek meg. ők nagyon hisztisek." Hát jó....

És akkor megkaptam a pirulákat. Tényleg egy pirosat és egy kéket! :) Csak akkor kellett volna bevenni, mikor elvisznek minket a műtőbe, de mi Sorstársammal kissé félreértettük a feladatot és egyből benyomtuk őket. Huhhh hát az COOL volt... az az érzés. Bezsibbadtam teljesen és percek alatt elnyomott az álom. Nem is volt baj,mert viszonylag hosszú várakozás jött ismét. Délben vittek a műtőbe. Addigra a cucc némileg kitisztult belőlem, de tudva mi vár rám, kellőképpen tompa voltam.

A műtőben is várni kellett, ahol betakartak aranyszínű, hőtartó fóliával és takaróval, mert meglehetősen hideg volt bent. Végül megkezdődött a folyamat. Lecsöpögött az infúzió, amibe újabb adag boldogságot kaptam, hogy jobban viseljem a műtétet. Aztán jött a gerinctáji... Kémeim korábban azt mondták, hogy nem fog fájni én pedig hittem nekik. Fel kellett ülnöm a műtőasztalon és "magamba roskadó" testtartással ellazulva előre dőlni. Igen igen... az ellazulással voltak gondok, de szerintem ezek az "Anesztesek" már hozzá vannak szokva ahhoz, hogy aki a kezük közé kerül, nem éppen "laza". Nagyon aranyosak voltak (mind a ketten), mindig mondták, hogy épp mi történik majd. Először kitapogatta a helyet, ahova szúrni fog, majd kaptam egyet, ami még csak a lidocain volt. Ezt követte a nagy meló. TÉNYLEG NEM FÁJT. Ettől aztán senki ne izguljon. Ráadásul ahogy a korábbi bejegyzésemből (is) tudható: lebénulni ettől nem lehet! Egy kis vicces dolog is hozzátartozik az igazsághoz: valami idegnek nekiment véletlenül a doktornő és ettől a bal lábam az égbe rúgott. Meg is ijedtem és gyorsan bocsánatot kértem, aztán mondták, hogy ők kérnek elnézést, nekem ehhez semmi közöm. :) :D

Kezdtem érzeni a melegséget a lábamban, aztán egyszer csak már semmit nem éreztem. Hátrafektettek és DoktorÚr belevágott.

Egy nagyon kedves rezidens, néha közvetített, hogy éppen mi zajlik a lábam körül. Néha ránéztem a TVre is, ahol élő egyenesben adták a térdemből jövő adást. Fekete-fehér némafilm volt, így nem sokat értettem belőle. A  vattacukor és a szellemjárás jutott csak eszembe, amikor a monitorra néztem, szóval: Nem, nem volt rémisztő. Gyakorlatilag azt sem tudtam mit nézek, így hamar feladtam vele, mert uncsi volt a műsor. Aztán egyszer csak mondták, hogy itt a vége fuss el véle. :)      /"Fuss" ... érted?!.. jó, mi? :) /

DorktorÚr jött és mondta, hogy minden rendben, aztán elkezdték lebontani a sátrat, amit deréktól lefelé raktak körém. Akkor láttam csak hogy a jobb lábam az egekben van, rajta jó nagy kötés és egy komoly bőröv, amivel elszorították a vérkeringésemet. Egy kész szado-mazo eszköztár, amit felvonultattak rajtam, de persze semmit nem éreztem az egészből... kihagytak a buliból, de nem bánom.

Aztán csak a sürgés-forgás, pakolászás. Én meg csak ott feküdtem, mire Rezidensünk megkérdezte, miért sírok. Én pedig hüppögve: "Hát mert olyan hálás vagyok... és hogy ennyien dolgoztak rajtam... és különben is..." Erre a válasz egy idősebb műtősnőtől érkezett: "Jól van aranyom, sírja csak kis magát. Biztos a feszültség! Egyébként meg kapott egy szép új szalagot tőlünk, viselje egészséggel!"

Aztán jött Gyula a feltünően jókedvű betegszállító és elfurikázott a röntgenbe majd vissza a háromtizennyolcba. Nagyon fáztam, vacogott a fogam. Mama szerint kb. 5-10 percbe telt mire újra lett színe az arcomnak. Akkor már jókedvűen foglaltam el a helyem és izgalommal kezdtünk bele Sorstársammal történeteinkbe.