Már 8 hete hogy műtöttek. Gyógytornázom, javul a lábam. A hajlításom még nem az igazi, de a hosszú hétvégén túrázni mentünk a párommal és igaz, hogy csak egy kisebb 2,5 km-es túrát tettünk, de hatalmas élmény volt. Így most egy kis túraajánló következik:

"Normafától a János-hegyi Erzsébet-kilátóig
A Normafa kilátópontjától észak felé tekintve szemünkbe tűnik a környék legmagasabb pontján álló János-hegyi Erzsébet-kilátó. Így "toronyiránt" indulva a hegygerincen haladhatunk, és a Normafa-lejtőt elhagyva rövidesen az Anna-rétre érünk. A kék színű körjárat turistajelzéseit követve a síugrósánc és a Sport szálló épületeit elhagyva érkezünk a Libegő felső végállomásához. Innen indul a János-hegy csúcsára vezető emelkedő út, az 527 m magasan álló Erzsébet-kilátótoronyhoz (Schulek Frigyes neoromán stílusban épített műve.) A toronyból körkilátás nyílik a Fővárosra és a Budai-hegyekre.
Az út kb. 2,5 km hosszú, a végén emelkedővel, 1 órai sétával bejárhatjuk. Visszafelé a jelzés másik ágán (körjárat) juthatunk újra a Normafához."

A lábam kifejezetten jól bírta a dolgot, bár főleg emelkedőn volt szerencsém menni, mert végül libegővel landoltunk. :) Másnap kicsit éreztem, hogy van térdem, de nem dagadt fel és még csak nem is fájt eszméletlenül. Így hát megállapítást nyert, hogy a műtét jól sikerült. No, nem mintha a doktor úr nem mondta volna meg a legutóbbi kontrollon, hogy "Kérem, ez sziklaszilárd." :) . Szóval adva a helyzetnek egy pofont másnap ráerősítettem, egy 20 perces aktív bicajozással a lábamra. Kifejezetten jól esett, így elhatároztam, hogy kiegészítem a gyógytornát egy kis kerékpárral. Egyenlőre még csak bent tekerek, mert mozgó járműre Ági szerint majd csak a 10-14. hét után lehet. Nem tudom már pontosan mikor, csak arra emlékszem, hogy mikortól lehet, akkor már úgyis tél van, amikor kint nem bicajozik az ember lánya, ezért legkorábban tavasszal pattanok majd nyeregbe.

Akit egyébként érdekel az otthoni biciklizés, de nem akar szobakerékpárra költeni, annak egy nagyszerű megoldás lehet a home trainer, vagyis görgő, mellyel meglévő bicajodat rögzítheted és használhatod a lakásban. Én is csak onnan tudom, hogy a páromnak volt. Érdemes apróhirdetésekben utánakeresni! :)

Szval most a misszió a heti min. 3 bicaj és az, hogy megszabaduljak attól az 5 kg-tól ami csak úgy felpattant a "lábadozás" alatt. Mentségemre mondom, hogy időközben a cigarettáról is leszoktam és hogy a műtét előtti diéta során 7 kg-tól szabadultam. Ennyit a kifogásokról, jöjjön a munka! :)

Aprópó! képzeljétek! Már a ZÖLD szakaszban tartok! :)

0-3. hét „piros szakasz”:

• a fájdalom és a gyulladás csökkentése (jegelés 8x20 perc, felpolcolás)
• mobilizáció nyújtott helyzetű térdrögzítővel
• 1 hét mankózás talajérintéssel
• járásgyakorlat
• gyakorlatok rögzítőben
• nyújtott helyzetben lábemelés
• láb, ill. boka torna
• az ép végtagok mozgatása
• a térdízület passzív nyújtása.

3-6. hét „sárga szakasz”:

• jó térdmozgás, elsősorban a teljes nyújtás, hajlítás minimum 90 fokig a 6. hét végére
• sántítás mentes, normális járás elérése
• fájdalommentesség
• sport: gimnasztika fekve és ülve, felsőtest, hasizom erősítés.

6-12. hét „zöld szakasz”:

• a térdmozgás javítása, teljes nyújtás, majd hajlításra törekvés
• koordinációs gyakorlatok
• az izomzat felépítésének kezdete
• normális járás
• szobakerékpár használata ellenállás nélkül majd fokozatos ellenállás növeléssel
• gyors-,és hátúszás, (mellúszás tilos!).
  

12- hét:

• visszatérés a normális életbe
• koordinációs gyakorlatok
• intenzív izomtréning
• lassú futás.

6. hónaptól:

• speciális sportági rehabilitáció
• sportág jellegű terhelés profilaktikus térdrögzítőben
• síelés kb.9. hónap után

labdarúgás, kézilabda, tenisz kb.12 hónap után.

Mostanában ritkábban jelentkezem majd, ugyanis a lassú, de biztos felépülésen kívül nem sok izgalmas dolog történik a rehabilitációmmal kapcsolatban. Ráadásul minden témáról írtam már, amit fontosnak találtam. Szóval ha lesz fejlemény jelentkezem, de egy kis időre most OFFolom magam.

Vigyázzatok magatokra! :)

A héten voltam 4 hetes és már 3szor voltam gyógytornán.. Bevallom nagyon élvezem, mert azt érzem, hogy szakértő segít abban, hogy egyre jobb legyen. Az mostani gyógytorna azonban könnyeket csalt az arcomra... Nem nyúlik még annyira a lábam mint kellene és bár hajlik 90 fokban, de csak akkor ha a gravitáció besegít.   Ezen dolgoztunk Ágival.

A bordásfalnak dőlve lazítottam és akkor Ági jött és mondta, hogy lazítsam csak tovább a lábam. Egyik kezét a térdkalácsom alá, másikat pedig fölé helyezte, majd egyenletes, lassú, de mégis erőteljes nyomást gyakorolt az említett felületre (gyakorlatilag teljes testével rám nehezedett). Mivel szép fokozatos volt a dolog, ezért nem olyan fájdalmat éreztem ami piszok mód arcon csap, hanem az az aljas fajta volt, akit egyszer csak felismersz hogy: "Ott van, ott van ám, ott csücsül és nem megy sehova, hanem: Te atya úr isten még mindig itt garázdálkodik!!".  Hamarosan érzékeltem, hogy hatalmas könnycseppek cseppennek a karomra, meg mindenhova. Remegett az egész testem, már nem csak a lábam, hanem a mindenütt rázkódtam. Mindenki engem nézett, egy nő mellettem mondta, hogy káromkodjak, attól tuti jobb lesz. De én tudtam, hogy nekem ettől nem lesz jobb és valójában hálás voltam Áginak, hogy ezzel is csak az én gyógyulásomhoz tett hozzá. Bár tényleg baromira fájt, de most ez kellett. Miután teljes testével leszállt rólam, mutatta hogy nézzek csak oda! És ahova eddig az egész öklöm befért (a térdhajlatomhoz), ott most egy csepp hely nem volt! :) Padlót fogtam, a szó szoros értelmében. Örültem neki nagyon, a fájdalom meg pikk-pukk elmúlt. Ági mondta, hogy másokat ennél jobban is meg szokott bőgetni, szóval nem kell szégyenkeznem, vagy ilyesmi. 

Visszatérve a káromkodáshoz! Amikor a draint kiszedték, akkor sem tudtam káromkodni... én nem tudom. Így vagyok bekódolva. Ha nekem fáj valami (úgy igazán), akkor nem a káromkodás, hanem az állati ösztön, az ordítás, vagy a felszabadító sírás jön belőlem.

A másik ami az előző gondolathullámról felszínen maradt: a sajnálat és a zsigeri negativitás. Már elég sok mindenkivel találkoztam, mióta újra "szabdlábon" vagyok, de azt bizton állíthatom, hogy az emberek nagy százaléka (mondjuk legyen a drága Paréto kedvéért 80%) nagyon negatív. VÉDD MAGAD!

Nézzük a típusokat, akiktől óvakodni kell:

• Amikor találkozik veled, rögtön előszed 2-3 ismerőst a tarsolyából, akinek: "Nemhogy jobb lett a műtét után, de még rosszabb, sőt ő már olyat is hallott, hogy....". 
• Van, aki önmagát kezdi szó szerint boncolgatni és bár még soha nem volt térdműtéte, biztos benne, hogy egyszer lesz neki.
• Már neki is volt ilyen műtéte, és az orvosok nagyon rosszul bántak vele (És innen megindul a panaszáradat.).
• Épp most van neki is ilyen baja (akár még gyógytornára is együtt jártok) és amikor megkérdezi, hogy te hogy vagy, látod a szemén, hogy semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy elmondhassa ő mennyire sz@rul érzi magát és igyekszik akármit is találni, hogy te se érezd jól magad. Pl.: "Lehet, hogy most úgy érzed, már jól vagy, de azért sose lehet tudni, nekem például blablabla...." vagy: "Csak nehogy megerőltesd és valami bajod legyen, most hogy ilyen jónak érzed már" (A "jónak"-nál érzed, hogy legszívesebben leköpne...)
• Aki egyfolytában tanácsokkal lát el attól függetlenül, hogy tényleg ért hozzá, vagy csak sok Dr Houset és Grace klinikát nézett...
• Aki szimplán közli, hogy: "Nem akarom elkeseríteni, de ez már sose lesz olyan, amilyen volt" Hát kösz b+. Legalább ne kezdenéd a szánalmas "Nem akarom elkeseríteni..." dumával a mondatot. Egyébként meg tuti csak azért mondják, hiszen ha tényleg nem akarnának elkeseríteni, akkor valami totálisan mást kellene hallanunk! A rendesebbje hozzáteszi: "Legalábbis nálam így volt...". Újabb: Kösz b+!!
• És vannak a családtagok, akik úgy érzik, mindent megjegyezhetnek, mindent jobban tudnak és mindenben részt kell vállalniuk, sokszor a legintimebb pillanatokban is. (Nos, őket a legnehezebb kezelni, hisz tudhatjuk, hogy csak jót akarnak!)
• Bizonyára még számos, általam sem felfedezett "faj" van , akikkel én sem találkoztam. Lényeg az, hogy lássuk meg ki akar jót és ki az akiből tényleg csak a negatív sallangok potyognak. Szelektáljunk és az utóbbiról tudomást se vegyünk. "Egyik fülön be, másikon ki." vagy amit én szoktam: magamban beszélek, amikor valaki elkezdi ontani magából a fentiek valamelyikét és megerősítem, hogy "nálad barátom lehet, hogy így volt, de nálam bizony minden a legnagyobb rendben megy!" - és ez még vicces is! :)

És most jöjjön pár tanács, mit mondjunk, vagy NE mondjunk ismerősünknek, hogy ne húzzuk le, és ne a panaszáradat felé kormányozzuk párbeszédhajónkat! (Megjegyzem, ha valaki panaszkodni akar, az ígyis-úgyis tud, de ezt hagy döntse el a "szenvedő alany". Mi addig is támogassuk a gyógyulást pozitív kérdésekkel, gondolatokkal!)

• "Látom szépen haladsz a gyógyulással!" (Hidd el tök mindegy hol tart, értékelni fogja, hogy megdicséred!!)
• "Igazán jól döntöttél, hogy vállaltad a műtétet."
• "Jó hogy így utánajársz a dolgoknak és betartod, amit az orvos javasol. Ezzel biztosan csak még inkább hozzájárulsz a gyors gyógyulásnak."
• "Nem vagy semmi, hogy naponta gyógytornázol! Még a végén Claudia Schiffrerrel is összetévesztenek."
• Semmiképp ne így tálaljuk: "Még jó hogy legalább gyógytornáznod naponta kell, hisz a 3 hét fekvés alatt jól kikerekedtél." - Nos ez egy tipikusan "köszb+" mondat!
• Ne eröltessük a segítést! Éppen elég nyomorultul érezheti magát az, aki 3 hétre ennyire be van korlátozva.
• Legyünk naggyon türelmesek!! Néha nekem is elgurul a gyógyszerem és ha a Párom illetve a Családom nem ilyen türelmesek, akkor már lehet, hogy keresztre is feszítettek volna.

Most nagy hirtelenjében ennyi. Nem kell túlmisztifikálni a dolgot, ráadásul mindannyian különbözünk. Szerintem mindenkinek könnyebb, ha nem a kakis oldalánál fogja meg a pelust...

No, azért ez ennyire nem ment egyszerűen...

Letelt a három hét egészen pontosan 2012.09.18-án, a 26. születésnapomon. Nagyon vártam a napot, hogy végre ráállhassak a jobb lábamra is és kipróbálhassam magam. Előzetes olvasmányok alapján sejtettem, hogy fura lesz. Többen is mondták, hogy nem megy majd ez olyan egyszerűen, de igyekeztem meg sem hallani a pesszimista hozzászólásokat.

Azt már tudtam, hogy másnap gyógytornára kell MENNEM és elhatároztam, hogy nem szaladgálok aznap sokat, hogy másnap majd szakember felügyeletében, a helytelen dolgokat kiküszöbölve kezdjem elsajátítani ismét a járás művészetét. 

Nos szülinapi ajándék gyanánt reggel sokkolt a tény, hogy hiába van megengedve..... a járás talán az a tudomány, amelyhez külön tehetség kell, ami nekem a 3 hét alatt valahol valamikor, valahogyan elveszett... Nem voltam "hepi". Aznap még mankóztam és kicsit úgy tettem, mintha használnám már, de valójában csak imitáltam a "lábletételes járást"... Nagyon vártam a másnapot és a gyógytornát. Nem tudom mire számítottam. Talán arra, hogy ott majd csodát tesznek velem?.... Akkor is vártam.

Szerda reggel már tudtam hogy tudok járni. Valahogy éreztem hogy akkor már menni fog! És: láss csodát! Kikeltem az ágyból és bár először mankóval, de kicsit később már mankó nélkül kezdtem neki... Hihetetlen volt! Annyira örültem, hogy felugrottam volna örömömben. (Csak hát az ugrálás még nem megy!)

Csodálkoztam, mert félelmetes volt, hogy tegnap mennyire béna voltam és már majdnem mély depresszióba estem, hogy nem megy, erre másnap hipp-hopp, egy varázsütésre járok. No, persze nem volt ez olyan tökéletes járás, inkább amolyan kicsit bicegős, kicsit dülöngélő, néha felszisszenős... de járás volt! :)

Közeledett a két óra és ezzel együtt első mankó nélküli "kirándulásom". Drága Párommal kifogtunk egy olyan taxist, aki nem csak hogy a halál torkából menekült meg (többször), de ráadásul több lábműtéte is volt és ha ez még mindig nem elég, akkor műtősfiú és élsportoló is volt egy személyben. Elmondta mennyire borzalmas a műtét.... és hogy az orvosok milyenek.... és hogy a jegelés milyen fontos... és hogy a vérbőség... és hogy egyébként az én térdem már soha az életben nem lesz jó. "Hát kösz b+" gondoltam magamban. Eddig is tudatosan kerültem azokat az embereket, akik jönnek a hülye rémtörténeteikkel, meg azzal, hogy mit hogyan kell csinálni ilyen helyzetben,de ezt nem tudtam kikerülni. Miután kiszálltunk a taxiból egymásra néztünk a Párommal és csak nevettünk. A taxist pedig "elengedtem... vissza az univerzumnak!"

Mielőtt elindultunk volna, felhívtuk a kórházat, hogy melyik bejáraton érdemes bemennünk, ha gyógytornára érkezünk. Hát mondanom sem kell, hogy az "információs csaj" nem tudta. "Menjen a főbejáraton keresztül, ott a biztonsági őr majd megmondja." Itt jött a második (időrendben első) "Kösz b+". Még szerencse, hogy a kórházam (igen, igen az én kórházam... ennyi idő után már megfigyelhető az érzelmi kötődés...), szóval szerencse hogy a kórházam egy olyan labirintus, ahol legalább a bentiek útbaigazítanak. Meg is kaptuk az infót, gondoltam előtte még jöhet egy pisi, aztán uzsgyi. Ezt a momentumot "csupán" azért emelem ki, mert még mindig elborzadok rajta, hogy egy EGÉSZSÉGÜGYI intézményben hogy lehet az hogy se WC papír, se szappan, se kéztörlő nincs a mosdóban. Ezen nagyon fel tudom húzni magam, érzékeny téma nálam. (Talán azért mert látom, hogy egy hónapban mennyi pénzt utalok el a kormánynak és többek között az egészségügynek....Mindegy. ) A lényeg, hogy: vigyél magaddal mindig plusz egy csomag zsepit és a nagyon praktikus fertőtlenítő gélt, éppen elég kihívás lesz úgy pisilni, hogy nem ülsz rá a WCre, ha még csak egy napja jársz újra és az izmaid nagy része összeesett, szóval mindez éppen elég! Pasik abszolút előnyben!

A pisi-sokk után elindultunk a tornaterem felé, ami természetesen a kórház másik felén volt, egy másik bejárathoz nagyon közel... Nem baj, gondoltuk legközelebb már tudni fogjuk ezt is....Csak hogy vicces legyek, megmutatom mi fogadja a gyógytornára igyekvőket ha belépnek a bejáraton:

Bezonyám ez a lépcsősor... Kicsit megijedtem... :) De aztán megbirkóztunk vele...

A gyógytorna egyébként kemény volt. Az eddig csinált gyakorlatok adták az alapot, de sokkal több emelés és álló elem volt beépítve. Nagyon kedves, aranyos és figyelmes gyógytornász segít nekünk, merthogy csoportos gyógytorna van, ahol egyenlőre a kezdők közé tartozom. :) Négyen vagyunk. Egy protézises bácsi (akire ha ránézek eszembe jut, hogy ez várt volna rám 25 év múlva, ha most nincs ez a műtét... a protézises bácsi ijesztő...), van egy csajszi akinek valamilyen tengelykorrekciója volt vagy mi... ő már a kezdő csoport haladói közé tartozik, mert súlyokkal tornázik. És van egy fiú aki a sorstársam, bár két héttel előbb műtötték, mint engem. Jó ránézni, mert egész ügyes és sok mindent tud már csinálni. Azt mondta itt is nagyon gyors ütemű a fejlődés.

Érdekes, mert ez a fekvésnél is így volt. Napról napra éreztem a változást. Több mindent tudtam mindig csinálni. Persze itt a szint onnan indult, hogy először csak kézzel TESZEM fel a lábam az ágyra és az is besz@rás, aztán később már magamtól is fel tudom emelni.

Az első gyógytorna élménye tehát nagyon jó volt. Olyan dolgokat is meg tudtam csinálni, amiről nem gondoltam volna. No nem ezt, amit itt a képen van oldalt, hanem pl.: lábujjhegyen járás. Annyi érdekesség még, hogy rám szólt a doktornő, hogy nem szabad sietnem és kicsiket kell lépnem, hogy ne sántikáljak. Az egy óra végére teljesen kifáradtam. Miután hazaértünk kidőltem és aludtam.

Ami szuperjó ilyenkor, az a jégzselé, amit még annak idején 390 Ft-ért vettem az egy eurós boltban. Nagyon bevált, mert a hideg tényleg jól csillapítja fájdalmat és leviszi a duzzanatot. A fáslit még hordanom kell. Egészen addig míg lövöm magam, aztán ha annak vége, akkor állítólag úgyis érezni fogom hogy kell e... hát én már nagyon utálom a fáslit....

Tegnap volt a gyógytorna, a gyakorlatokat pedig itthon is csinálni kell, naponta kétszer (de. és du.). Ma egyszer végigcsináltam (ez kb. 1 óra ). Nagyon kemény volt. Mára brutális izomlázam van és nagyon nagy türelem kell ahhoz pl hogy kicsiket lépve csigamód, de helyesen járva közlekedjek. Fájdalmas még a gyakorlatok végzése, de tudom, hogy mindig jobb lesz...

.... ettől függetlenül azért ma eltörött a mécses.

Nos, igen! Erről tegnap szinte meg is feledkeztem! Hidd el, hogy bár nagyon kedves gesztus az, ha valaki szeretne meglátogatni a kórházban, de nincs arra szükség, hogy mindenki épp abban a pár napban viziteljen nálad. Íme az okok:

1. Nem leszel túl kommunikatív és sem családtagoknak, sem barátoknak nem jó téged szenvedni látni. (Én első nap, a műtét után hazaküldtem Nagyit és a Páromat is, mert láttam rajtuk is, hogy megviseli őket így látni engem. Rajtuk kívül másnap a legjobb barátnőm látogatott meg, aki hozott egy nagy adag vidámságot magával és egy zacsi fincsi gumicukrot! :) Anyukámék, akik 165 km-re laknak, mindenáron fel akartak jönni az nagy Budapestre, hogy meglátogassanak, de őket is kértem rá, hogy maradjanak, mert nem ér annyit az a 15-20 perces látogatás. Inkább jöjjenek később.)
2. Fontos a pihenés, örülsz majd annak a "lopott" 1-2 órának, amikor magad lehetsz és pihenhetsz! (Bár nem koncentrációs tábor a kórház, mégis nagyon kimeríti a szervezetedet a műtét és az azt követő procedúrák. Én kb. folyton aludtam...)
   
3. Bármilyen meglepő, de a kórházban ellátást is kapsz, így tényleg nincs szükség több tonna csokira, gyümölcsre, kekszre és rostos innivalóra! (Még jobb, ha mindezt porlasztva, utólag kapod meg! :) :D :) )
   

Tehát javaslom, hogy kövessük "A KEVESEBB NÉHA TÖBB" elvet, hiszen nekünk is jobb, ha minden hétre jut 1-2-3 látogató, akit lehet várni, aki "hoz majd egy kis inputot magával" :) és akivel elröppen a délután egyébként súlyos ólomlábakon lépkedő ezermillió perce....

Én nagyon hálás vagyok minden családtagomnak, barátomnak, ismerősömnek, akik gondoltak rám a napokban, akik érdeklődnek az állapotom felől, akik meglátogattak, vagy majd fognak. Szóval tényleg: KÖSZI MINDENKINEK :) (:

És azoknak is köszönöm, akik nem műtét előtt állnak és ezért követik a blogot, hanem mert érdekli őket, mi történik velem! :)