Már 8 hete hogy műtöttek. Gyógytornázom, javul a lábam. A hajlításom még nem az igazi, de a hosszú hétvégén túrázni mentünk a párommal és igaz, hogy csak egy kisebb 2,5 km-es túrát tettünk, de hatalmas élmény volt. Így most egy kis túraajánló következik:

"Normafától a János-hegyi Erzsébet-kilátóig
A Normafa kilátópontjától észak felé tekintve szemünkbe tűnik a környék legmagasabb pontján álló János-hegyi Erzsébet-kilátó. Így "toronyiránt" indulva a hegygerincen haladhatunk, és a Normafa-lejtőt elhagyva rövidesen az Anna-rétre érünk. A kék színű körjárat turistajelzéseit követve a síugrósánc és a Sport szálló épületeit elhagyva érkezünk a Libegő felső végállomásához. Innen indul a János-hegy csúcsára vezető emelkedő út, az 527 m magasan álló Erzsébet-kilátótoronyhoz (Schulek Frigyes neoromán stílusban épített műve.) A toronyból körkilátás nyílik a Fővárosra és a Budai-hegyekre.
Az út kb. 2,5 km hosszú, a végén emelkedővel, 1 órai sétával bejárhatjuk. Visszafelé a jelzés másik ágán (körjárat) juthatunk újra a Normafához."

A lábam kifejezetten jól bírta a dolgot, bár főleg emelkedőn volt szerencsém menni, mert végül libegővel landoltunk. :) Másnap kicsit éreztem, hogy van térdem, de nem dagadt fel és még csak nem is fájt eszméletlenül. Így hát megállapítást nyert, hogy a műtét jól sikerült. No, nem mintha a doktor úr nem mondta volna meg a legutóbbi kontrollon, hogy "Kérem, ez sziklaszilárd." :) . Szóval adva a helyzetnek egy pofont másnap ráerősítettem, egy 20 perces aktív bicajozással a lábamra. Kifejezetten jól esett, így elhatároztam, hogy kiegészítem a gyógytornát egy kis kerékpárral. Egyenlőre még csak bent tekerek, mert mozgó járműre Ági szerint majd csak a 10-14. hét után lehet. Nem tudom már pontosan mikor, csak arra emlékszem, hogy mikortól lehet, akkor már úgyis tél van, amikor kint nem bicajozik az ember lánya, ezért legkorábban tavasszal pattanok majd nyeregbe.

Akit egyébként érdekel az otthoni biciklizés, de nem akar szobakerékpárra költeni, annak egy nagyszerű megoldás lehet a home trainer, vagyis görgő, mellyel meglévő bicajodat rögzítheted és használhatod a lakásban. Én is csak onnan tudom, hogy a páromnak volt. Érdemes apróhirdetésekben utánakeresni! :)

Szval most a misszió a heti min. 3 bicaj és az, hogy megszabaduljak attól az 5 kg-tól ami csak úgy felpattant a "lábadozás" alatt. Mentségemre mondom, hogy időközben a cigarettáról is leszoktam és hogy a műtét előtti diéta során 7 kg-tól szabadultam. Ennyit a kifogásokról, jöjjön a munka! :)

Aprópó! képzeljétek! Már a ZÖLD szakaszban tartok! :)

0-3. hét „piros szakasz”:

• a fájdalom és a gyulladás csökkentése (jegelés 8x20 perc, felpolcolás)
• mobilizáció nyújtott helyzetű térdrögzítővel
• 1 hét mankózás talajérintéssel
• járásgyakorlat
• gyakorlatok rögzítőben
• nyújtott helyzetben lábemelés
• láb, ill. boka torna
• az ép végtagok mozgatása
• a térdízület passzív nyújtása.

3-6. hét „sárga szakasz”:

• jó térdmozgás, elsősorban a teljes nyújtás, hajlítás minimum 90 fokig a 6. hét végére
• sántítás mentes, normális járás elérése
• fájdalommentesség
• sport: gimnasztika fekve és ülve, felsőtest, hasizom erősítés.

6-12. hét „zöld szakasz”:

• a térdmozgás javítása, teljes nyújtás, majd hajlításra törekvés
• koordinációs gyakorlatok
• az izomzat felépítésének kezdete
• normális járás
• szobakerékpár használata ellenállás nélkül majd fokozatos ellenállás növeléssel
• gyors-,és hátúszás, (mellúszás tilos!).
  

12- hét:

• visszatérés a normális életbe
• koordinációs gyakorlatok
• intenzív izomtréning
• lassú futás.

6. hónaptól:

• speciális sportági rehabilitáció
• sportág jellegű terhelés profilaktikus térdrögzítőben
• síelés kb.9. hónap után

labdarúgás, kézilabda, tenisz kb.12 hónap után.

Mostanában ritkábban jelentkezem majd, ugyanis a lassú, de biztos felépülésen kívül nem sok izgalmas dolog történik a rehabilitációmmal kapcsolatban. Ráadásul minden témáról írtam már, amit fontosnak találtam. Szóval ha lesz fejlemény jelentkezem, de egy kis időre most OFFolom magam.

Vigyázzatok magatokra! :)

A héten voltam 4 hetes és már 3szor voltam gyógytornán.. Bevallom nagyon élvezem, mert azt érzem, hogy szakértő segít abban, hogy egyre jobb legyen. Az mostani gyógytorna azonban könnyeket csalt az arcomra... Nem nyúlik még annyira a lábam mint kellene és bár hajlik 90 fokban, de csak akkor ha a gravitáció besegít.   Ezen dolgoztunk Ágival.

A bordásfalnak dőlve lazítottam és akkor Ági jött és mondta, hogy lazítsam csak tovább a lábam. Egyik kezét a térdkalácsom alá, másikat pedig fölé helyezte, majd egyenletes, lassú, de mégis erőteljes nyomást gyakorolt az említett felületre (gyakorlatilag teljes testével rám nehezedett). Mivel szép fokozatos volt a dolog, ezért nem olyan fájdalmat éreztem ami piszok mód arcon csap, hanem az az aljas fajta volt, akit egyszer csak felismersz hogy: "Ott van, ott van ám, ott csücsül és nem megy sehova, hanem: Te atya úr isten még mindig itt garázdálkodik!!".  Hamarosan érzékeltem, hogy hatalmas könnycseppek cseppennek a karomra, meg mindenhova. Remegett az egész testem, már nem csak a lábam, hanem a mindenütt rázkódtam. Mindenki engem nézett, egy nő mellettem mondta, hogy káromkodjak, attól tuti jobb lesz. De én tudtam, hogy nekem ettől nem lesz jobb és valójában hálás voltam Áginak, hogy ezzel is csak az én gyógyulásomhoz tett hozzá. Bár tényleg baromira fájt, de most ez kellett. Miután teljes testével leszállt rólam, mutatta hogy nézzek csak oda! És ahova eddig az egész öklöm befért (a térdhajlatomhoz), ott most egy csepp hely nem volt! :) Padlót fogtam, a szó szoros értelmében. Örültem neki nagyon, a fájdalom meg pikk-pukk elmúlt. Ági mondta, hogy másokat ennél jobban is meg szokott bőgetni, szóval nem kell szégyenkeznem, vagy ilyesmi. 

Visszatérve a káromkodáshoz! Amikor a draint kiszedték, akkor sem tudtam káromkodni... én nem tudom. Így vagyok bekódolva. Ha nekem fáj valami (úgy igazán), akkor nem a káromkodás, hanem az állati ösztön, az ordítás, vagy a felszabadító sírás jön belőlem.

A másik ami az előző gondolathullámról felszínen maradt: a sajnálat és a zsigeri negativitás. Már elég sok mindenkivel találkoztam, mióta újra "szabdlábon" vagyok, de azt bizton állíthatom, hogy az emberek nagy százaléka (mondjuk legyen a drága Paréto kedvéért 80%) nagyon negatív. VÉDD MAGAD!

Nézzük a típusokat, akiktől óvakodni kell:

• Amikor találkozik veled, rögtön előszed 2-3 ismerőst a tarsolyából, akinek: "Nemhogy jobb lett a műtét után, de még rosszabb, sőt ő már olyat is hallott, hogy....". 
• Van, aki önmagát kezdi szó szerint boncolgatni és bár még soha nem volt térdműtéte, biztos benne, hogy egyszer lesz neki.
• Már neki is volt ilyen műtéte, és az orvosok nagyon rosszul bántak vele (És innen megindul a panaszáradat.).
• Épp most van neki is ilyen baja (akár még gyógytornára is együtt jártok) és amikor megkérdezi, hogy te hogy vagy, látod a szemén, hogy semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy elmondhassa ő mennyire sz@rul érzi magát és igyekszik akármit is találni, hogy te se érezd jól magad. Pl.: "Lehet, hogy most úgy érzed, már jól vagy, de azért sose lehet tudni, nekem például blablabla...." vagy: "Csak nehogy megerőltesd és valami bajod legyen, most hogy ilyen jónak érzed már" (A "jónak"-nál érzed, hogy legszívesebben leköpne...)
• Aki egyfolytában tanácsokkal lát el attól függetlenül, hogy tényleg ért hozzá, vagy csak sok Dr Houset és Grace klinikát nézett...
• Aki szimplán közli, hogy: "Nem akarom elkeseríteni, de ez már sose lesz olyan, amilyen volt" Hát kösz b+. Legalább ne kezdenéd a szánalmas "Nem akarom elkeseríteni..." dumával a mondatot. Egyébként meg tuti csak azért mondják, hiszen ha tényleg nem akarnának elkeseríteni, akkor valami totálisan mást kellene hallanunk! A rendesebbje hozzáteszi: "Legalábbis nálam így volt...". Újabb: Kösz b+!!
• És vannak a családtagok, akik úgy érzik, mindent megjegyezhetnek, mindent jobban tudnak és mindenben részt kell vállalniuk, sokszor a legintimebb pillanatokban is. (Nos, őket a legnehezebb kezelni, hisz tudhatjuk, hogy csak jót akarnak!)
• Bizonyára még számos, általam sem felfedezett "faj" van , akikkel én sem találkoztam. Lényeg az, hogy lássuk meg ki akar jót és ki az akiből tényleg csak a negatív sallangok potyognak. Szelektáljunk és az utóbbiról tudomást se vegyünk. "Egyik fülön be, másikon ki." vagy amit én szoktam: magamban beszélek, amikor valaki elkezdi ontani magából a fentiek valamelyikét és megerősítem, hogy "nálad barátom lehet, hogy így volt, de nálam bizony minden a legnagyobb rendben megy!" - és ez még vicces is! :)

És most jöjjön pár tanács, mit mondjunk, vagy NE mondjunk ismerősünknek, hogy ne húzzuk le, és ne a panaszáradat felé kormányozzuk párbeszédhajónkat! (Megjegyzem, ha valaki panaszkodni akar, az ígyis-úgyis tud, de ezt hagy döntse el a "szenvedő alany". Mi addig is támogassuk a gyógyulást pozitív kérdésekkel, gondolatokkal!)

• "Látom szépen haladsz a gyógyulással!" (Hidd el tök mindegy hol tart, értékelni fogja, hogy megdicséred!!)
• "Igazán jól döntöttél, hogy vállaltad a műtétet."
• "Jó hogy így utánajársz a dolgoknak és betartod, amit az orvos javasol. Ezzel biztosan csak még inkább hozzájárulsz a gyors gyógyulásnak."
• "Nem vagy semmi, hogy naponta gyógytornázol! Még a végén Claudia Schiffrerrel is összetévesztenek."
• Semmiképp ne így tálaljuk: "Még jó hogy legalább gyógytornáznod naponta kell, hisz a 3 hét fekvés alatt jól kikerekedtél." - Nos ez egy tipikusan "köszb+" mondat!
• Ne eröltessük a segítést! Éppen elég nyomorultul érezheti magát az, aki 3 hétre ennyire be van korlátozva.
• Legyünk naggyon türelmesek!! Néha nekem is elgurul a gyógyszerem és ha a Párom illetve a Családom nem ilyen türelmesek, akkor már lehet, hogy keresztre is feszítettek volna.

Most nagy hirtelenjében ennyi. Nem kell túlmisztifikálni a dolgot, ráadásul mindannyian különbözünk. Szerintem mindenkinek könnyebb, ha nem a kakis oldalánál fogja meg a pelust...

Nah, ez rázós volt....

Azt már említettem, hogy a műtét után, fogvacogva ugyan, de viszonylag jó kedélyállapotban toltak a háromtizennyolcba. Rögtön kaptam egy adag infúziót, ami állítólag az epidurális érzéstelenítés utáni "ébresztő koktél". Viszonylag gyorsan elkezdtem érezni a hatását és ez roppant boldogsággal töltött el. Még poénkodtam is, hogy: "Tényleg nem bénultam le!!" :) Aztán a poénkodás kezdett halványulni, ahogy az érzés tért vissza belém.

Az első sarkalatos pont a pisilés volt. (És ezért most én kérek elnézést, de a téma igenis fontos.) Mert ugyebár amikor az ember leánya (vagy maga az ember) deréktől lefelé nem érez semmit, akkor ugyebár a WCre sem kéredzkedik ki. Mert hogy még csak azt sem érzi, hogy van neki olyanja. De a műtét után pár órával be kell hogy induljon magától újra minden. Most szólok mindenkinek, hogy ez nem olyan egyszerű, de azért sikerülhet! :) Nem részletezném ennél jobban ezt a témát szemérmességem révén, de elméleti síkon haladjunk végig azon, hogy akiknek nem sikerül, azokkal mi történik. Hát bizony akkor jön a katéter. Erről nem tudok személyeset írni, mert nem volt részem az élményben, de állítólag nem fájdalmas a dolog és segít azon hogy kijöjjön, aminek feltétlenül ki kell jönnie. Nos katétert nem, ellenben Nospa gyógyszert kaptam, hogy oldja a görcsöket, és segítsen, hogy könnyíthessek. Emellett pedig egy melegvizes palack landolt a pocakomon, hogy rásegítsen a gyógyszeripar eme remek vívmányára.... kb fél órát szenvedtem... de azt úgy intenzíven... aztán"befenyített" Nővérke a bizonyos "K" betűssel és mire visszajött, hogy felhelyezze a műszert, nos addigra hála a magasságosnak sikerült összehoznom magamtól a dolgot.

Lélekben tessék felkészülni arra, hogy menni fog és akkor rendben lesz. A másik pedig, hogy lehet, hogy nem ártott volna, ha belémcsöpög a második adag "ébresztő koktél" is, akkor talán odalent is felébredek... 

Az idő és a zsibbadás is jól elment a fenti közjátékkal, olyannyira, hogy elfelejtettem időben fájdalomcsillapítót kérni. Mert hát "bódogság" van, hogy mozog a lábam és tudok pisilni, de közben irdatlanul fáj már az operált végtagom. Ekkor kértem az első komoly fájdalomcsillapítót, amit kb 5kor (igen, a műtét után 2,5 órával) kaptam. Ezzel kicsit megcsúsztam. Jótanácsom, hogy amint elkezditek érezni magatokat, kérjetek gyógyszert (és most nem a Nospára gondolok!)!!! Nem szabad halogatni. Én ezt tettem, annak ellenére is, hogy többen felhívták rá a figyelmemet, hogy KÉRJEK és akkor a fájdalom elébe tudnak kerülni. Hát mi nem kerültünk. A fájdalom jött és ízekre szedte a testemet. Ez nem egy konkrét AÚÚÚÚ érzés, hanem egy zsibbasztó, egész testes lüktetés. Kb este 10 volt, amikor már túl voltam a második pirulámon is és el tudtam kezdeni arra koncentrálni, hogy ezen kell csak túllendülni és másnap már nagyon jó lesz.

Sok erőt adtak azok a "nyugi zenék" és meditációs anyagok, amiket Anyukámtól kaptam. Megnyugtató volt hallgatni. Hol elbódított, hol pedig kapaszkodót adott maga a szöveg. Javaslom mindenkinek, hogy érdemes felszerelkezni ilyen jellegű ERŐforrással, mert igazán sokat segít lelkileg.

Azon az éjszakán másfél óránként ébredtem, folyamatosan vártam a másnapot, amikor már jobb minden.

És láss csodát: a másnap eljött!

Akkor már felkelhettem, merthogy az előző nap még a fejemet sem emelhettem meg, az epidurális érzéstelenítés miatt. Tartsa be mindenki ezt a szabályt, máskülönben migrénes fejfájási tüneteket produkálhat akár hónapokig is. Ez egy mellékhatása a gerinctáji érzéstelenítésnek, ami elkerülhető, ha hajszálvékony tűvel szúrnak meg az orvosok, illetve, ha tartod a vízszintet. :)

Nekem nem volt fejfájásom, csak nagyon szédültem a műtét másnapján. Felhívták a figyelmemet a sok folyadék, elsősorban víz fogyasztására. Ezeket mind betartottam és másnap már nem volt bajom.

Aki olvasta a blogot, az tudja, hogy a kórházba vonulásom napján milyen eseményre érkeztünk a háromtizennyolcba. :) Draincső kiszedés a térdből. Amikor elkezdtem írni, azt mondtam, hogy én nem riogatok majd senkit, így jöjjön inkább pár jótanács. (Merthogy ezt a dolgot is túl lehet élni!) Az már fix, hogy ez mindenkinek teljesen más érzés és, hogy fel lehet rá készülni lélekben. Én egész éjjel, azt szugeráltam magamban, hogy milyen könnyedén engedi majd el a testem a csöveket és mekkora megkönnyebbülés lesz majd utána.

Kettő cső van, ami elvezeti a folyadékot a térdből. Egy kisebb és egy hosszabb, ami az izületek között tekergőzik. Az első egyáltalán nem fájt, becs' szóra, szinte nem is éreztem. A második kicsit hosszabb volt, de az a megkönnyebbülés ami akkor ért, hogy már egyáltalán nem volt bennem, az valami hihetetlenül felemelő érzés volt. Nekem nagyon nagy erőt adott az, hogy tudtam mi vár rám ezután. Tudtam, hogy pár perc múlva olyan jól leszek, hogy kicsattanok és nagy mosollyal várom majd a gyógytornászt.

Higgyétek el, nagyon sok erőt tud adni az, ha pozitív gondolatokkal töltitek fel magatokat. Mindig azt kell szem előtt tartani, hogy milyen JÓ dolgok vannak az előttünk álló eseményekben. Mert bizony igaz az a mondás, hogy: "Minden rosszban van valami jó."

Már sok mindenről, de erről még nem írtam és úgy gondolom itt az idő, mielőtt még az emlékek annyira elhalványulnának, hogy nem lenne mit felidézni.

FIGYELEM!

A nyugalom megzavarására ALKALMATLAN gondolatok következnek, a gyengébb idegzetűek is nyugodtan elolvashatják.

Az egész nagyon korán kezdődött, mert aznap éjjel nem aludtam sokat. Be voltam sózva, indulni akartam és belevágni a folyamatba, ahonnan már nincs vissza út. A gépezet részévé akartam válni, de ehhez ki kellett várni az időt.

Reggel 7-kor már a kórházban voltunk a Párommal, hogy regisztráljanak, megkapjam a szobám és elvégezzék amit még el kell. Megjegyzem ez annyira nem volt felemelő, mert 2 órát kellett várni, mire felmehettem a "háromtizennyolcasba", addigra a gardedám, azaz "A" vigyázó szerepét átvette a Nagymamám.

9 órakor a cuccaink már a szekrényben voltak, mi pedig levetkőzve-átöltözve vártuk az infúziót. /A királyi többes nem miattam, hanem drága Sorstársam miatt van, akinek a bütykét műtötték le, akivel egy időben kerültünk az osztályra és még a műtétünk is egyszerre volt, de nyugalom! ... két külön orvos csinálta. :) / Sajnálatos módon már nem tudtunk szabadulni a szobából, amikor a másik két szobatárs, akinek térdműtétük volt az előző napon, átesett a draincső kiszedésének procedúráján. Huhh hát az kemény volt. Ordítottak mint a fába szorult féreg. Akkor eltörött a mécses... annyira nagyon sajnáltam őket és közben az lebegett a szemem előtt, hogy holnap rám is ez vár, hogy sokkot kaptam (nah, jó... neeem, csak sírtam egyet...). Aznap egy különösen kedves Nővérke ügyelt, aki igazán a szívemhez nőtt a 3 nap alatt és amikor odajött hozzám bekötni az infúziót, akkor odasúgta, hogy "ne ijedjek meg. ők nagyon hisztisek." Hát jó....

És akkor megkaptam a pirulákat. Tényleg egy pirosat és egy kéket! :) Csak akkor kellett volna bevenni, mikor elvisznek minket a műtőbe, de mi Sorstársammal kissé félreértettük a feladatot és egyből benyomtuk őket. Huhhh hát az COOL volt... az az érzés. Bezsibbadtam teljesen és percek alatt elnyomott az álom. Nem is volt baj,mert viszonylag hosszú várakozás jött ismét. Délben vittek a műtőbe. Addigra a cucc némileg kitisztult belőlem, de tudva mi vár rám, kellőképpen tompa voltam.

A műtőben is várni kellett, ahol betakartak aranyszínű, hőtartó fóliával és takaróval, mert meglehetősen hideg volt bent. Végül megkezdődött a folyamat. Lecsöpögött az infúzió, amibe újabb adag boldogságot kaptam, hogy jobban viseljem a műtétet. Aztán jött a gerinctáji... Kémeim korábban azt mondták, hogy nem fog fájni én pedig hittem nekik. Fel kellett ülnöm a műtőasztalon és "magamba roskadó" testtartással ellazulva előre dőlni. Igen igen... az ellazulással voltak gondok, de szerintem ezek az "Anesztesek" már hozzá vannak szokva ahhoz, hogy aki a kezük közé kerül, nem éppen "laza". Nagyon aranyosak voltak (mind a ketten), mindig mondták, hogy épp mi történik majd. Először kitapogatta a helyet, ahova szúrni fog, majd kaptam egyet, ami még csak a lidocain volt. Ezt követte a nagy meló. TÉNYLEG NEM FÁJT. Ettől aztán senki ne izguljon. Ráadásul ahogy a korábbi bejegyzésemből (is) tudható: lebénulni ettől nem lehet! Egy kis vicces dolog is hozzátartozik az igazsághoz: valami idegnek nekiment véletlenül a doktornő és ettől a bal lábam az égbe rúgott. Meg is ijedtem és gyorsan bocsánatot kértem, aztán mondták, hogy ők kérnek elnézést, nekem ehhez semmi közöm. :) :D

Kezdtem érzeni a melegséget a lábamban, aztán egyszer csak már semmit nem éreztem. Hátrafektettek és DoktorÚr belevágott.

Egy nagyon kedves rezidens, néha közvetített, hogy éppen mi zajlik a lábam körül. Néha ránéztem a TVre is, ahol élő egyenesben adták a térdemből jövő adást. Fekete-fehér némafilm volt, így nem sokat értettem belőle. A  vattacukor és a szellemjárás jutott csak eszembe, amikor a monitorra néztem, szóval: Nem, nem volt rémisztő. Gyakorlatilag azt sem tudtam mit nézek, így hamar feladtam vele, mert uncsi volt a műsor. Aztán egyszer csak mondták, hogy itt a vége fuss el véle. :)      /"Fuss" ... érted?!.. jó, mi? :) /

DorktorÚr jött és mondta, hogy minden rendben, aztán elkezdték lebontani a sátrat, amit deréktól lefelé raktak körém. Akkor láttam csak hogy a jobb lábam az egekben van, rajta jó nagy kötés és egy komoly bőröv, amivel elszorították a vérkeringésemet. Egy kész szado-mazo eszköztár, amit felvonultattak rajtam, de persze semmit nem éreztem az egészből... kihagytak a buliból, de nem bánom.

Aztán csak a sürgés-forgás, pakolászás. Én meg csak ott feküdtem, mire Rezidensünk megkérdezte, miért sírok. Én pedig hüppögve: "Hát mert olyan hálás vagyok... és hogy ennyien dolgoztak rajtam... és különben is..." Erre a válasz egy idősebb műtősnőtől érkezett: "Jól van aranyom, sírja csak kis magát. Biztos a feszültség! Egyébként meg kapott egy szép új szalagot tőlünk, viselje egészséggel!"

Aztán jött Gyula a feltünően jókedvű betegszállító és elfurikázott a röntgenbe majd vissza a háromtizennyolcba. Nagyon fáztam, vacogott a fogam. Mama szerint kb. 5-10 percbe telt mire újra lett színe az arcomnak. Akkor már jókedvűen foglaltam el a helyem és izgalommal kezdtünk bele Sorstársammal történeteinkbe.

Tudom, tudom, hogy kicsit ugrálok az időben, de az a helyzet, hogy vannak múltbeli dolgok, amikből tanácsok és ötletek születnek és korábban nem tudtam volna megírni őket. De hát azért történések vannak ám a jelenben is. Szóval bízom benne, hogy mindenki számára követhető vagyok, de a most egy mai napi sikerélményt szeretnék megosztani Veletek:

Szóval minden egy tűvel kezdődött. Igen, tisztelt nagyérdemű, TŰVEL! Ugyanis a műtét utáni 5 hétben olyan kevés mozgást kap a szervezetünk, hogy vérhigítót kell beadnunk magunknak, hogy elkerüljük a trombózist jó messziről. Ez pedig azt vonja maga után, hogy minden nap egyszer (közel azonos időben) hasba kell hogy lőjjök magunkat egy injekciós tűvel. Bár már volt szerencsém eme szenzációs feladatot korábban gyakorolni magamon és máson is, de a mostani első alkalommal bénáskodtam egy sort.

A használati utasítás szerint a tűt teljes hosszában bele kell szűrni az összecsípett bőrbe, ami lényegében a hájad... A gond a tű teljes hosszával volt, mert bevallom megijedtem és nem mertem tövig benyomni. Emiatt viszont az első adag szurit totál elcsesztem és vagy 3szor szurkáltam különböző helyeken magam, de a folyadék mind egy cseppig a bőrömön landolt. Jöhetett is a második próba, mert nem akartam volna semmi esetre sem trombózist kapni, éppen elég az a két ácskapocs, ami a lábamban díszeleg.....Minden sokkal jobban ment, bár bevallom inkább a lendület, mint a tudatosság vezérelte a kezemet. A tű becsusszant, a folyadékot pedig szépen elnyelte a testem. :) Kicsit paráztam, hogy mindezt holnap (azaz ma) is el kell majd játszanom, meg azután és azután, de már volt egy taktikám! :)

Kitaláltam, hogy szépen lassan, ugyanakkor határozottan vezetem be a tűt a testembe, nem pedig lendülettel, kapkodósan! És BEJÖTT! A praktika működik, fájdalom nincs, a tű pedig mint kés a vajba.... Tehát a javaslatom azoknak akik hasonló cipőben járnak, hogy no para, szépen finoman is lehet fájdalommentesen hasbaszúrni magunkat! (A SZKEPTIKUSOKNAK MÉG EGYSZER: TÉNYLEG NEM FÁJ!!) A szög nagyon fontos! A tű merőlegesen álljon a testedre és a folyadékot maradéktalanul be kell fecskendezni. Utána egy határozott mozdulattal kell kihúzni a célszerszámot. Előtte és utána az érintett területet alkohollal fertőtlenítsd, úgy méginkább "orvosos" :). Ha ezekkel kész vagy ne felejtsd el rátenni a biztonsági kupakot a tű végére és úgy kidobni a kukába. Nehogy mások lássák kárát annak, hogy te nem halsz bele a trombózisba.... Fontos, hogy elolvasd a használati utasítást, mert injekciónként változhat a fáma.

Az már bizonyos, hogy igaz az a népi megfigyelés, miszerint csak azt kapod vissza, ami te is adsz. Ez kiemelten érvényes abban a kultúrkörben, ahol kiszolgáltatott vagy mint egy hal a parton. Nézzük most, hogy kikkel töltöd azt a pár (,esetemben 2 éjszakát, 3) napot, ami életed egyik legemlékezetesebb fejezetének bevezetése.

Együtt élnek itt doktorok, nővérek, betegek, gyógytornászok, takarítók, karbantartók, beteghordók, biztonsági emberek és még ki tudja kifélék-mifélék. Hogy velük jól köjöjj, az első sorban NEKED FONTOS!

A nővérek alapvetően kedvesek. Gondoljuk csak át! Aki arra adja a fejét, hogy havi kevés pénzért embereken segítsen, az ezért annyira nem lehet rossz ember. Ugye? Rossz napja mindenkinek lehet, de egy jó szó nagy segítség minden szorult helyzetben. Jó tanács: Legyél kedves a nővérkékkel, ne ugráltasd őket feleslegesen és illedelmesen köszönj meg nekik mindent (Ahogy Anyukád megtanított arra...) még akkor is, ha ők "csak" a dolgukat végzik. Az hogy kivigyék az ágytáladat, hogy az éjszaka közepén gyógyszert kotorjanak neked, hogy kíméletesen átkötözzenek, nos mindez mondhatni "munkaköri kötelességük", a kedvesség és a jófejség NEM! Ez csak plusz lehet, de ha nem szériafelszerelés az adott nővérnél, akkor neked kell kivívnod (ha akarod). Neked lesz jobb! Mert ha kedves vagy, ők is kedvesek lesznek, ha mosolyogsz, ők is fognak (ha nem is mindjárt de másodszorra, harmadszorra már igen!). A mi szobánkat szerették a nővérek. Mert betartottuk a fentieket. Így a legnagyobb fájdalmak közepette nem csak fájdalomcsillapító pirulát, hanem egy-egy kedves szót is kaptunk, és a szempár ami visszanézett azt üzente: "Kitartás!".

Az ORVOSOK? Nos, igen, ők az igazi istenek, akik lemásztak az Olyposzról és fehér köpenybe bújva megmentik-, átalakítják- és remélhetőleg tényleg jobbá teszik az életünket. Általában csoportosan járnak, imádnak vizitelni, aminek kb semmi értelme, mert azon kívül, hogy megkérdezik "Hogy van?" és elmondják hangosan társaiknak, mi végett rendeltettünk a fehér ágyra, nos ezen kívül csak szikével a kezükben találkozhatsz velük! KIVÉVE! Ha van egy olyan jófej orvosod, mint, amilyen nekem volt.:) Amikor nem jött vizitelni, akkor is benézett és ez nagyon jól esett. Hogy mindez hogyan lehetséges? Nos, a blog bevezető fejezeteiben már írtam arról, hogy mi a kulcs: a BIZALOM.

A kórházban, ahol feküdtem, nagyon ügyeltek a biztonságra és a betegek értékeire. Egy biztonsági őr folyamatosan járkált a folyosón és rendszeresen bekukkantott, hogy ki és mit csinál a szobában és egyébként is... Ahol ilyet nem tapasztalsz, ott fokozottan vigyázz az értékeidre! Telefon, pénz, iratok, de inkább egy szóval: MINDENRE! Apropó pénztárca: Érdemes egy másik tárcába átpakolni és csak a legszükségesebbeket magaddal vinni. Személyi, lakcím- , TB kártya és egy nagyon kevés pénz. A hitel- és bankkártyákat érdemes otthon hagyni... Sose lehet tudni.

No, én már itthon vagyok, illetve nem is itthon, hanem Nagyinál. Elkezdődött a LÁBadozás... hosszúnak ígérkezik, de olyan szuper térdem lesz majd, hogy CSAK NAH! :)

És akkor jöjjön az élménybeszámoló, a tanulságok és a következtetések.

Az első sarkalatos kérdés számomra az volt hogy mit és milyen mennyiségű cuccot vigyek a kórházba. Úgy gondoltam, legyen minél kisebb a pakk, mert hát mégsem wellnesselni megyünk, ahol kisestélyire és macinacira is szükség lesz, hanem KÓÓRHÁZBA! Igyekeztem tehát tartani magam az elsőszámú szabályomhoz: minél kisebb, annál jobb. Bevonulásom előtti estén mindent összekészítettem:

Ami ebből tényleg kellett:

1. fehérnemű (annyi, ahány napot eltöltünk)
2. hálóing/pizsi (No, erre egy picit ráfaragtam. Volt hogy vacogtam, annyira fáztam és az is megesett, hogy egy szál semmiben feküdtem a takaró alatt, mert izzadtam mint egy ló.) A javaslatom hölgyeknek egyértelműen az, hogy legyen náluk egy hosszabb hálóing, ami melegebb. Ezen kívül pedig érdemes a bugyi-trikó kombóra is gondolni, mert amikor az ember lánya épp megsülni készül és még moccanni sem tud... nah, azt így egy kicsit talán könnyebb elviselni. A nadrágos pizsama abszolút kizárva! Nem nagyon tudsz majd ficánkolni és belebújni a gatyóba.
3. minimál tisztálkodószett (mini dolgok, amik DM  - Rossmannban beszerezhetők) tusfürdő (ezt "bevallom férfiasan" nem használtam), fogkrém és kefe (ezt a második nap már használtam és igazi felüdülés volt!!), nedves WC papír (ez irtó fontos! Higgy nekem.... Nem csak ARRA, hanem arra is jó, hogy a testedet végigtöröld vele, amikor még nem tudsz zuhanyozni, de már érzett hogy undorító és csapzott vagy!), WC papír (mert bár egészségügyi intézményben vagyunk, de se szappan se WC papír nincs, ami kicsit elszomorító, de a blog nem azért jött létre, hogy a rendszer ellen lázadjak, hanem hogy segítsek azoknak, akik hasonló cipőben járnak mint én.), "hájdzsin", azaz higienias kéztörlő, ami jó lesz száraz kézmosásra, amikor nem kelhetsz fel.
4. fájdalomcsillapító (ki tudja mennyire szigorúak a nővérkék...)
5. víz szigorúan cuclis üvegben, mert abból úgy is lehet inni, hogy fekszel és nem borul minden a nyakadba
6. mp3 -zenék, meditációs anyagok, bármi, amit szeretsz és nyugtató hatással van rád. Talán ez volt a legkedvesebb barátom a hosszú éjszakák és nappalok alatt!!!
7. MANKÓ! (ha van, amit ismerőstől el tudsz kérni, akkor érdemes előre beszerezni azt, de ha nincs, akkor kapsz majd a kórházban (kapsz= meg kell venned!))
8. kabalaállatka, amit szorongatni lehet, legfőképp az első éjszakán, ami nagyon kemény...
9. evőeszköz

Amit bepakoltam, de akár otthon is maradhatott volna :)

1. köntös (nekem nem kellett, mert meleg volt és a hálóing épp elegendő volt a testem takarására! Esetleg ha valaki télen, vagy hidegebb időben vonul be, no akkor jól jöhet!)
2. jegelő zselé (nem lesz ott se idő se energia ezzel foglalkozni. Ha jegelni akarsz, a nővérkék adnak jeget, de ne várd el, hogy külön foglalkozzanak a te zöld vagy kék bizarr zacsiddal, amit a térdedre akarsz rakni)
3. könyvek, újságok (egyet érdemes vinni, de nem kettő hármat, mert nem leszel ráhangolva valószínűleg az olvasásra)

Ezeket a dolgokat ha viszed, akkor nem fogsz csalódni. Minden lesz nálad, amire feltétlenül szükséged lesz.

Csajok! Egy +1 TIPP: Körmöket nem szabad kifesteni!!! Én megtettem és műtét előtt le kellett mosnom... :( Ugyanis az oxigénhiányos állapot először a köröm elszíneződésén látható. Ha viszont a te körmöd a szivárvány színeiben tündököl, akkor a dokik nem tudják majd megállapítani, hogy épp haldokolsz... :)

No hát túlestem azon amin túl kellett. Még itt vagyok a kórházban, holnap mehetek haza. Tanulságok: fájdalomcsillapító jó ha van nálunk pluszban, kispüss, amit szorongatni lehet, az életmentő! És jó ha nem hosszú pizsamat pakolunk ilyen melegben. Most ennyi, holnap vagy utána részletesebben is beszámolok.

Ígértem, hogy írok még az előzetes vizsgálatokról. Ezt megteszem most, hiszen talán a legjobb kiegészítése ez annak, hogy lélekben is rákészülj a dolgokra és kapj egy viszonylag stabil képet arról, hogy mi fog történni.

Amikor visszamentem ahhoz az orvoshoz, aki már tavaly is a műtétet javasolta, roppant készséges volt és elmagyarázta még egyszer, hogy miért is szükséges mindez. (Ráadásul megértő volt azzal a ténnyel szemben is, hogy az általa javasolt műtétet tavaly lemondtam és helyette intenzív gyógytornába kezdtem.) Az első dolog, ami szerintem nagyon fontos, hogy bízzunk a dokiban. A korábbi orvosok úgy kezeltek, mintha futószalagon érkező húscafat lennék, akinek érzései nincsenek, csak orvosilag ellátandó sérülése. Egyáltalán nem foglalkoztak a lelkemmel és volt, hogy sírva jöttem ki egy fájdalommentes vizsgálatról, mert bizonytalanságba és embertelenségbe ütköztem. Ez az orvos teljesen más volt. Meghallgatott, szakított arra időt, hogy elpanaszoljam neki a dolgaimat (mert néha azért én is panaszkodom). Elmagyarázta, hogy mit fognak velem csinálni és a végén elhangzott a számomra bűvös mondat: Van e bármilyen kérdésem? Ez számomra világrengető volt! VÉGRE VALAKI! Végre valaki akarja hogy kicsit komfortosabban érezzem magam ebben az amúgy irtóra nem komfortos helyzetben.

Kiderült, hogy azért dagad folyamatosan a térdem, mert instabil az a terület, amit ugyan én nem érzek mozgásomban, de az agyam igen és ezáltal folyadékkal igyekszik kitölteni, hogy mindez elmúljon. (Elnézést azoktól, akik nálam ezerszer jobban értenek a témához, hogy ilyen földhözragadt módon fogalmazom eme bonyolult orvosi tényt, de nekem ez jött át, én így magyarázom hogy mi bajom van. Merthogy szerettem volna megérteni...) Azt is megtudtam, hogy a térdemben két csont folyamatosan érintkezik és ezek is folyadéktermelésre ingerlik a környezetet, merthogy szegényeknek nem szabadna érintkezniük. És bár most ezt még nem érzem és fájdalmat nem okoz, de erőteljesen kopnak és finoman szólva rohadnak (az izületi löttytől) az izületeim, tehát 25 év múlva garantáltan térdprotézist kapok, ha ez így marad. Lényeg a lényeg, hogy felfogtam, megértettem és hittem abban, hogy a műtét szükséges és csakis az én javulásomat szolgálja, nem pedig a sebészek perverzióját, hogy bármi van, azt vágni kell!

Halkan megjegyzem egy évvel ezelőtt az a három vagy négy különböző doki nem volt egyáltalán meggyőző. Nekem kellett eldöntenem, hogy MŰTÉT vagy GYÓGYTORNA legyen. De hát kéremszépen! Én nem végeztem orvosit!? Hát honnan a fészkes fenéből tudjam mi a jó! Miért nem mondják ki kerek perec, hogy mi KELL hogy történjen??!! Bevallom ekkor nehezteltem az orvostársadalomra és megfogadta, hogy a gyerekem orvos lesz, csakhogy legyen aki ellát majd ha felnő... és ő mindenhez ért majd... operál, altat, plasztikáz, mandulát néz stb. Naná, hogy szuperdoki lesz és minden bajunkra gyógyír. :) No de viccet félretéve tényleg jó hogy egy évvel később konkrétabb képek kaptam a térdemről és az állapotomról.

Az is megtudtam, hogy milyen műtétem lesz majd, hogy a combomból veszik ki az ínt, amit beépítenek a térdembe. Elmagyarázta a doki, hogy fentről kiveszik, megnégyszerezik és térdhez rögzítik. Ezer és millió videó van fent a youtubon, de egyet sem néztem meg és nem is szándékozom, mert minek? Miért borzasszam el magam? Engem megnyugtat, hogy lesz ott pár fehérköpenyes aki pontosan tudja mit kell majd csinálni én pedig bízom bennük és tudom, hogy jót tesznek velem. Még ha meg is nézném sem tudnék közbeszólni, hogy "Hé doki, azt nem inkább hátulról kéne megfogni és a másik kézről alátolni?" vagy mégis mi? Ráadásul boldogan bódulok majd az ágyon, míg ők dolgoznak rajtam. És hogy ezt honnan veszem? Hát az anesztestől!

Amikor megtudtam korábban, hogy nem altatnak, hanem a gerincemet böködik majd kisebbfajta sokkot kaptam. Van egy aneszteziológus barátunk, aki az egyik nyári hétvégén több dologról is felvilágosított, ami az epidurális érzéstelenítést illeti és aki elküldött egy előzetes konzultációra az aneszteshez a kórházba, ahol műtenek majd.  EZÉRT: JAVASLOM MINDENKINEK, AKI MEGIJED, HOGY MENJEN EL (a műtét előtti két hétben a vizsgálatokkal a kezében (EKG, LABOR, RTG)). Én megtettem, és azóta nem rettegek. Nagyon kedves volt a dokinő, aki felvilágosított arról, miért nem fogok lebénulni. Röviden azért nem, mert nem a gerincvelőbe szúrnak, hanem a folyadékba és egy olyan részen, ahol velőnek nyoma sincs. Még egy szép ábra is lógott a falon ami mindezt demonstrálta, így hát kénytelen voltam elhinni amit mond. Ráadásul  megnyugtatott, hogy nem én vagyok UFO és ez a kérdés mindenkiben felmerül.

Azt is elmondta, hogy a műtét előtt kapok majd két bogyót, ami javítja a kedélyállapotomat, csökkenti a stresszt és ki tudja még mit tesz velem, de nagyon jó lesz nekem, az tuti. Magyarul: be leszek drogozva... :) Már más is mondta, hogy ez jó, mert az időérzék elvész és olyan mintha hipp-hopp megoperáltak volna. Szóval: bódítás, szuri a gerincbe, műtét, aztán HELLÓ VILÁG ÚJRA ITT VAGYOK! A dokinő direkt kiemelte, hogy műtét után amint elkezdem érezni hogy visszatér az élet a lábamba kérjek fájdalomcsillapítot, hogy "a fájdalom elé tudjanak menni, mert bizony ez az a műtét, ahol az Ember összetalálkozik a Fájdalommal." hmm... REMEK.

Nos hát nagyjából ennyi az az előzetes, amit én eddig végigjártam és ami részben megnyugtatott részben pedig tisztánlátást adott. Megjegyzem aki egyéni vállalkozó, az ne felejtse el kiíratni magát a háziorvosával és beküldeni a papírokat, hogy kapjon táppénzt és ne kelljen járulékot fizetnie. Érdemes leülni a könyvelővel, hogy mi is az egésznek a menete, mert én csak most jöttem rá, hogy ez kicsit bonyesz lesz. Külön be kell majd vinni neki a kórházi papírokat is, akkor amikor kijöttem a kórházból. Erre kiváló egy közeli hozzátartozó is, csak legyen aki elintézi.
 Én pl. holnap megyek majd vissza a háziorvoshoz, hogy elkérjem a beteglapom és megtudakoljam tőle, van e még bármi teendőm.

Van egy két dolog amit mindenképp érdemes, illetve kötelező elintézni műtét előtt. Felsorolom azokat, amiket már megcsináltam vagy még rám várnak és később kiegészítem azzal, amit elfelejtettem:

Vizsgálatok:

EKG, LABOR, RTG, majd ezekkel irány az aneszteziológus! Megjegyzem ez nem egy kötelező elem, mint utóbb kiderült. De a következő bejegyzésemben írok kicsit részletesebben a vizsgálatokról és elmondom miért volt baromi jó hogy elmentem!

Elintézni:

elutalni amit el kell (közüzemi számlák, lakbér, biztosítások, járulékok, stb.);

Összekészíteni: