A héten voltam 4 hetes és már 3szor voltam gyógytornán.. Bevallom nagyon élvezem, mert azt érzem, hogy szakértő segít abban, hogy egyre jobb legyen. Az mostani gyógytorna azonban könnyeket csalt az arcomra... Nem nyúlik még annyira a lábam mint kellene és bár hajlik 90 fokban, de csak akkor ha a gravitáció besegít.   Ezen dolgoztunk Ágival.

A bordásfalnak dőlve lazítottam és akkor Ági jött és mondta, hogy lazítsam csak tovább a lábam. Egyik kezét a térdkalácsom alá, másikat pedig fölé helyezte, majd egyenletes, lassú, de mégis erőteljes nyomást gyakorolt az említett felületre (gyakorlatilag teljes testével rám nehezedett). Mivel szép fokozatos volt a dolog, ezért nem olyan fájdalmat éreztem ami piszok mód arcon csap, hanem az az aljas fajta volt, akit egyszer csak felismersz hogy: "Ott van, ott van ám, ott csücsül és nem megy sehova, hanem: Te atya úr isten még mindig itt garázdálkodik!!".  Hamarosan érzékeltem, hogy hatalmas könnycseppek cseppennek a karomra, meg mindenhova. Remegett az egész testem, már nem csak a lábam, hanem a mindenütt rázkódtam. Mindenki engem nézett, egy nő mellettem mondta, hogy káromkodjak, attól tuti jobb lesz. De én tudtam, hogy nekem ettől nem lesz jobb és valójában hálás voltam Áginak, hogy ezzel is csak az én gyógyulásomhoz tett hozzá. Bár tényleg baromira fájt, de most ez kellett. Miután teljes testével leszállt rólam, mutatta hogy nézzek csak oda! És ahova eddig az egész öklöm befért (a térdhajlatomhoz), ott most egy csepp hely nem volt! :) Padlót fogtam, a szó szoros értelmében. Örültem neki nagyon, a fájdalom meg pikk-pukk elmúlt. Ági mondta, hogy másokat ennél jobban is meg szokott bőgetni, szóval nem kell szégyenkeznem, vagy ilyesmi. 

Visszatérve a káromkodáshoz! Amikor a draint kiszedték, akkor sem tudtam káromkodni... én nem tudom. Így vagyok bekódolva. Ha nekem fáj valami (úgy igazán), akkor nem a káromkodás, hanem az állati ösztön, az ordítás, vagy a felszabadító sírás jön belőlem.

A másik ami az előző gondolathullámról felszínen maradt: a sajnálat és a zsigeri negativitás. Már elég sok mindenkivel találkoztam, mióta újra "szabdlábon" vagyok, de azt bizton állíthatom, hogy az emberek nagy százaléka (mondjuk legyen a drága Paréto kedvéért 80%) nagyon negatív. VÉDD MAGAD!

Nézzük a típusokat, akiktől óvakodni kell:

• Amikor találkozik veled, rögtön előszed 2-3 ismerőst a tarsolyából, akinek: "Nemhogy jobb lett a műtét után, de még rosszabb, sőt ő már olyat is hallott, hogy....". 
• Van, aki önmagát kezdi szó szerint boncolgatni és bár még soha nem volt térdműtéte, biztos benne, hogy egyszer lesz neki.
• Már neki is volt ilyen műtéte, és az orvosok nagyon rosszul bántak vele (És innen megindul a panaszáradat.).
• Épp most van neki is ilyen baja (akár még gyógytornára is együtt jártok) és amikor megkérdezi, hogy te hogy vagy, látod a szemén, hogy semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy elmondhassa ő mennyire sz@rul érzi magát és igyekszik akármit is találni, hogy te se érezd jól magad. Pl.: "Lehet, hogy most úgy érzed, már jól vagy, de azért sose lehet tudni, nekem például blablabla...." vagy: "Csak nehogy megerőltesd és valami bajod legyen, most hogy ilyen jónak érzed már" (A "jónak"-nál érzed, hogy legszívesebben leköpne...)
• Aki egyfolytában tanácsokkal lát el attól függetlenül, hogy tényleg ért hozzá, vagy csak sok Dr Houset és Grace klinikát nézett...
• Aki szimplán közli, hogy: "Nem akarom elkeseríteni, de ez már sose lesz olyan, amilyen volt" Hát kösz b+. Legalább ne kezdenéd a szánalmas "Nem akarom elkeseríteni..." dumával a mondatot. Egyébként meg tuti csak azért mondják, hiszen ha tényleg nem akarnának elkeseríteni, akkor valami totálisan mást kellene hallanunk! A rendesebbje hozzáteszi: "Legalábbis nálam így volt...". Újabb: Kösz b+!!
• És vannak a családtagok, akik úgy érzik, mindent megjegyezhetnek, mindent jobban tudnak és mindenben részt kell vállalniuk, sokszor a legintimebb pillanatokban is. (Nos, őket a legnehezebb kezelni, hisz tudhatjuk, hogy csak jót akarnak!)
• Bizonyára még számos, általam sem felfedezett "faj" van , akikkel én sem találkoztam. Lényeg az, hogy lássuk meg ki akar jót és ki az akiből tényleg csak a negatív sallangok potyognak. Szelektáljunk és az utóbbiról tudomást se vegyünk. "Egyik fülön be, másikon ki." vagy amit én szoktam: magamban beszélek, amikor valaki elkezdi ontani magából a fentiek valamelyikét és megerősítem, hogy "nálad barátom lehet, hogy így volt, de nálam bizony minden a legnagyobb rendben megy!" - és ez még vicces is! :)

És most jöjjön pár tanács, mit mondjunk, vagy NE mondjunk ismerősünknek, hogy ne húzzuk le, és ne a panaszáradat felé kormányozzuk párbeszédhajónkat! (Megjegyzem, ha valaki panaszkodni akar, az ígyis-úgyis tud, de ezt hagy döntse el a "szenvedő alany". Mi addig is támogassuk a gyógyulást pozitív kérdésekkel, gondolatokkal!)

• "Látom szépen haladsz a gyógyulással!" (Hidd el tök mindegy hol tart, értékelni fogja, hogy megdicséred!!)
• "Igazán jól döntöttél, hogy vállaltad a műtétet."
• "Jó hogy így utánajársz a dolgoknak és betartod, amit az orvos javasol. Ezzel biztosan csak még inkább hozzájárulsz a gyors gyógyulásnak."
• "Nem vagy semmi, hogy naponta gyógytornázol! Még a végén Claudia Schiffrerrel is összetévesztenek."
• Semmiképp ne így tálaljuk: "Még jó hogy legalább gyógytornáznod naponta kell, hisz a 3 hét fekvés alatt jól kikerekedtél." - Nos ez egy tipikusan "köszb+" mondat!
• Ne eröltessük a segítést! Éppen elég nyomorultul érezheti magát az, aki 3 hétre ennyire be van korlátozva.
• Legyünk naggyon türelmesek!! Néha nekem is elgurul a gyógyszerem és ha a Párom illetve a Családom nem ilyen türelmesek, akkor már lehet, hogy keresztre is feszítettek volna.

Most nagy hirtelenjében ennyi. Nem kell túlmisztifikálni a dolgot, ráadásul mindannyian különbözünk. Szerintem mindenkinek könnyebb, ha nem a kakis oldalánál fogja meg a pelust...

Ma reggel ezt vettem észre a hasamon. Nagyon meglepődtem, mert eddig semmi nyoma nem volt annak, hogy reggelente lövöm magam és ma. Hát én úgy megijedtem! Aztán rájöttem, hogy két napja kicsit "elszúrtam.... annyira, hogy vérzett is a bökés helyén... Hát így a finishben ilyen hibát véteni.... nem baj... most már ezt is tudom, hogy milyen! :)

No, azért ez ennyire nem ment egyszerűen...

Letelt a három hét egészen pontosan 2012.09.18-án, a 26. születésnapomon. Nagyon vártam a napot, hogy végre ráállhassak a jobb lábamra is és kipróbálhassam magam. Előzetes olvasmányok alapján sejtettem, hogy fura lesz. Többen is mondták, hogy nem megy majd ez olyan egyszerűen, de igyekeztem meg sem hallani a pesszimista hozzászólásokat.

Azt már tudtam, hogy másnap gyógytornára kell MENNEM és elhatároztam, hogy nem szaladgálok aznap sokat, hogy másnap majd szakember felügyeletében, a helytelen dolgokat kiküszöbölve kezdjem elsajátítani ismét a járás művészetét. 

Nos szülinapi ajándék gyanánt reggel sokkolt a tény, hogy hiába van megengedve..... a járás talán az a tudomány, amelyhez külön tehetség kell, ami nekem a 3 hét alatt valahol valamikor, valahogyan elveszett... Nem voltam "hepi". Aznap még mankóztam és kicsit úgy tettem, mintha használnám már, de valójában csak imitáltam a "lábletételes járást"... Nagyon vártam a másnapot és a gyógytornát. Nem tudom mire számítottam. Talán arra, hogy ott majd csodát tesznek velem?.... Akkor is vártam.

Szerda reggel már tudtam hogy tudok járni. Valahogy éreztem hogy akkor már menni fog! És: láss csodát! Kikeltem az ágyból és bár először mankóval, de kicsit később már mankó nélkül kezdtem neki... Hihetetlen volt! Annyira örültem, hogy felugrottam volna örömömben. (Csak hát az ugrálás még nem megy!)

Csodálkoztam, mert félelmetes volt, hogy tegnap mennyire béna voltam és már majdnem mély depresszióba estem, hogy nem megy, erre másnap hipp-hopp, egy varázsütésre járok. No, persze nem volt ez olyan tökéletes járás, inkább amolyan kicsit bicegős, kicsit dülöngélő, néha felszisszenős... de járás volt! :)

Közeledett a két óra és ezzel együtt első mankó nélküli "kirándulásom". Drága Párommal kifogtunk egy olyan taxist, aki nem csak hogy a halál torkából menekült meg (többször), de ráadásul több lábműtéte is volt és ha ez még mindig nem elég, akkor műtősfiú és élsportoló is volt egy személyben. Elmondta mennyire borzalmas a műtét.... és hogy az orvosok milyenek.... és hogy a jegelés milyen fontos... és hogy a vérbőség... és hogy egyébként az én térdem már soha az életben nem lesz jó. "Hát kösz b+" gondoltam magamban. Eddig is tudatosan kerültem azokat az embereket, akik jönnek a hülye rémtörténeteikkel, meg azzal, hogy mit hogyan kell csinálni ilyen helyzetben,de ezt nem tudtam kikerülni. Miután kiszálltunk a taxiból egymásra néztünk a Párommal és csak nevettünk. A taxist pedig "elengedtem... vissza az univerzumnak!"

Mielőtt elindultunk volna, felhívtuk a kórházat, hogy melyik bejáraton érdemes bemennünk, ha gyógytornára érkezünk. Hát mondanom sem kell, hogy az "információs csaj" nem tudta. "Menjen a főbejáraton keresztül, ott a biztonsági őr majd megmondja." Itt jött a második (időrendben első) "Kösz b+". Még szerencse, hogy a kórházam (igen, igen az én kórházam... ennyi idő után már megfigyelhető az érzelmi kötődés...), szóval szerencse hogy a kórházam egy olyan labirintus, ahol legalább a bentiek útbaigazítanak. Meg is kaptuk az infót, gondoltam előtte még jöhet egy pisi, aztán uzsgyi. Ezt a momentumot "csupán" azért emelem ki, mert még mindig elborzadok rajta, hogy egy EGÉSZSÉGÜGYI intézményben hogy lehet az hogy se WC papír, se szappan, se kéztörlő nincs a mosdóban. Ezen nagyon fel tudom húzni magam, érzékeny téma nálam. (Talán azért mert látom, hogy egy hónapban mennyi pénzt utalok el a kormánynak és többek között az egészségügynek....Mindegy. ) A lényeg, hogy: vigyél magaddal mindig plusz egy csomag zsepit és a nagyon praktikus fertőtlenítő gélt, éppen elég kihívás lesz úgy pisilni, hogy nem ülsz rá a WCre, ha még csak egy napja jársz újra és az izmaid nagy része összeesett, szóval mindez éppen elég! Pasik abszolút előnyben!

A pisi-sokk után elindultunk a tornaterem felé, ami természetesen a kórház másik felén volt, egy másik bejárathoz nagyon közel... Nem baj, gondoltuk legközelebb már tudni fogjuk ezt is....Csak hogy vicces legyek, megmutatom mi fogadja a gyógytornára igyekvőket ha belépnek a bejáraton:

Bezonyám ez a lépcsősor... Kicsit megijedtem... :) De aztán megbirkóztunk vele...

A gyógytorna egyébként kemény volt. Az eddig csinált gyakorlatok adták az alapot, de sokkal több emelés és álló elem volt beépítve. Nagyon kedves, aranyos és figyelmes gyógytornász segít nekünk, merthogy csoportos gyógytorna van, ahol egyenlőre a kezdők közé tartozom. :) Négyen vagyunk. Egy protézises bácsi (akire ha ránézek eszembe jut, hogy ez várt volna rám 25 év múlva, ha most nincs ez a műtét... a protézises bácsi ijesztő...), van egy csajszi akinek valamilyen tengelykorrekciója volt vagy mi... ő már a kezdő csoport haladói közé tartozik, mert súlyokkal tornázik. És van egy fiú aki a sorstársam, bár két héttel előbb műtötték, mint engem. Jó ránézni, mert egész ügyes és sok mindent tud már csinálni. Azt mondta itt is nagyon gyors ütemű a fejlődés.

Érdekes, mert ez a fekvésnél is így volt. Napról napra éreztem a változást. Több mindent tudtam mindig csinálni. Persze itt a szint onnan indult, hogy először csak kézzel TESZEM fel a lábam az ágyra és az is besz@rás, aztán később már magamtól is fel tudom emelni.

Az első gyógytorna élménye tehát nagyon jó volt. Olyan dolgokat is meg tudtam csinálni, amiről nem gondoltam volna. No nem ezt, amit itt a képen van oldalt, hanem pl.: lábujjhegyen járás. Annyi érdekesség még, hogy rám szólt a doktornő, hogy nem szabad sietnem és kicsiket kell lépnem, hogy ne sántikáljak. Az egy óra végére teljesen kifáradtam. Miután hazaértünk kidőltem és aludtam.

Ami szuperjó ilyenkor, az a jégzselé, amit még annak idején 390 Ft-ért vettem az egy eurós boltban. Nagyon bevált, mert a hideg tényleg jól csillapítja fájdalmat és leviszi a duzzanatot. A fáslit még hordanom kell. Egészen addig míg lövöm magam, aztán ha annak vége, akkor állítólag úgyis érezni fogom hogy kell e... hát én már nagyon utálom a fáslit....

Tegnap volt a gyógytorna, a gyakorlatokat pedig itthon is csinálni kell, naponta kétszer (de. és du.). Ma egyszer végigcsináltam (ez kb. 1 óra ). Nagyon kemény volt. Mára brutális izomlázam van és nagyon nagy türelem kell ahhoz pl hogy kicsiket lépve csigamód, de helyesen járva közlekedjek. Fájdalmas még a gyakorlatok végzése, de tudom, hogy mindig jobb lesz...

.... ettől függetlenül azért ma eltörött a mécses.

"Boldogok a tudatlanok mert övék a mennyeknek országa..."

Kicsit ugyan átfogalmaztam, de valami szerintem van benne. És ezzel a kijelentésemmel meg is kérdőjelezném Supermant, hisz a tudás nem mindig hatalom, néha "besz behu...."annyira megijeszt....

Ma vettem a bátorságot és kutakodtam a NETen, a műtétemmel kapcsolatban. Hááát... bevallom őszintén nem tudom jó ötlet volt e.

Először is megtudtam, hogy mi is a pontos eljárás, amit alkalmaztak a műtétem során. Ez önmagában nem olyan rossz persze, hiszen így legalább már nem gondolok és mondok hülyeségeket arról, hogy hol van az a hülye ácskapocs (jelentem 2 db), amit belekalapáltak a testembe a műtét utolsó mozzanataként. De eléggé megrázó volt emberi (és nem orvosi) nyelven leírva látni....Íme:

"Az eljárás technikája: A térdizület belső oldalán elhelyezkedő hajlító ín -szükség esetén inak (semitendinosus ill. gracillis) sebészi módszerekkel történő kipreparálása, általában négyköteges oltvány képzése. Az így kiképzett és beültetésre alkalmas ínköteget artroszkóp ellenőrzése mellett a combcsontba illetve a lábszárcsont térd közeli részébe 8-9 vagy 10mm átmérőjű furatokba húzzuk. Az oltvány a combcsont furatánál lemezkével, a lábszárcsont furat szájadékánál 2db ácskapoccsal rögzítjük. A műtétet követően külső rögzítést nem alkalmazunk, 3 hét tehermentesítés szükséges. Problémamentes esetben a betegeket a műtét után két nappal otthonukba engedjük, majd tíz nappal utána varratot szedünk. A szalagplasztikát leggyakrabban gerincérzéstelenítésben, ritkábban altatásban végezzük, ha a végtag keringése megengedi vértelenségben, amelyet a combtőnél helyezünk fel. Antibiotikus és kóros véralvadás elleni profilaxist (megelőző gyógyszerelést)alkalmazunk a két leggyakoribb szövődmény elkerülésére. Otthon a megtanult torna további rendszeres végzése segédeszközzel való tehermentesítés szükséges. A mai házi betegápolási rendszerben lehetőség nyílik otthoni gyógytornász igénybevételébe. A műtét után meghatározott ideig thrombosis profilaxis alkalmazandó, amelyet a beteg saját maga is be tud adni."

No kérem, ez pedig az Endo-Button:

Eddig kicsit másfajta elképzelés élt bennem, de most már legalább tudom hogy miért fáj olyan paromira a sípcsontom és, hogy a "térdizület belső oldalán elhelyezkedő hajlító inam" is hiányzik, mert az a terület is rettentő érzékeny.

Bevallom őszintén, hogy kicsit kezdem unni a banánt és örülnék már, ha a 3. hét vége lenne és mehetnék gyógytornázni.

Kicsit aggaszt, hogy még mindig "buci" a térdem, remélem egyszer csak lemegy az a hülye duzzanat... A vágásaim napról napra szebbek. Hogy minek köszönhető, azt nem tudom, mert több frontról üzentem hadat. Naponta 3-4szer Bioptron lámpázom, Neogranormonnal kenem, meg emellett találtam egy Aloe Verás cuccot is, amivel lesprayzem! :)

just for fun

Nah, most... most... most magam miatt írok. Szimpla önzőségből. Terápiás céllal, hogy levezessem a bennem gyülemlő feszültséget. Mert különben lehet, hogy még ma felrobbanok!

Szóval a mai nap úgy indult, hogy hihetetlen, de inkább eszméletlen baromságot álmodtam, ezzel máris megalapoztam a reggelt és úgy az egész napi hangulatomat.

De nem volt elég, hogy rossz volt az álom és izzadva forgolódtam VOLNA egész éjjel a takaró alatt (merthogy odakint szakadt az eső és az ablakom tárva-nyitva állt). Szóval forgolódtam volna, de ehelyett feküdtem mint egy rönk, hiszen a lábam miatt a forgolódás manapság nem kivitelezhető mozgásforma....

Aztán jött a reggel és a hasbaszúrás, ami alapból sem a TOP10 Kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik, de ma valami eszméletlenül csípett és szúrt és fájt az a hülye tűbökés... :(

Mindemellett feszít az ideg, hogy vajon mikor lesz olyan kedves a cég ahol dolgoztam elmondani, hogy ugyan mekkora összegről állíthatok ki számlát. Merthogy kérem én korábban nagy lazán felmondtam. Váltani akartam és vállalkozóként ha nincs meló nincs lé, ezért úgy döntöttem lezárok mindent egy kalap alatt. Egyéni vállalkozóként persze nem mindegy, hogy táppénzt kap az ember, vagy járulékfizetési kötelezettsége van így a műtét is "jókor jött". Kaptam időt, hogy trendi módon "megtaláljam önmagam".... :) De persze azért fizut mégiscsak jó volna kapni az utolsó egy hónapra, amit felmondási idő gyanánt letöltöttem.... most szívatnak.... Mert én már nem tartozom közéjük? Mert egy nyomorék vagyok? Mert nekik tökmindegy, hogy én nem tudom miből kifizetni az iparűzési adómat!? FÁKKKK

Ha ez nem lenne elég, akkor elmondanám, hogy itt még nincs vége! Naná, hogy az összes HRes most és azonnal akar behívni interjúra és ha azt mondom, hogy épp kórházban vagyok, vagy most még 1 hétig nem alkalmas, mert nem tudok járni (persze azért mindezt cizelláltabban és kicsit árnyaltabban adom nekik elő)... naná, hogy nem jó nekik, vagy nem hívnak vissza egy hét múlva... :(

És mindezek tetejében ma először olyan de olyan bezártságérzet tört rám, hogy azt hittem kiköpöm a tüdőmet, annyira ordítottam belülről. Menni akartam! Csak úgy! Kitörni egy kicsit és nem lihegve lehuppanni öt nyomorult perc után... mit 5 perc után?... 50 méter múlva. :( Kint szakad az eső én meg ide vagyok láncolva! Ide be! És mit csinálok!? Csokit zabálok! Szó szerint! Nem finomkodva, hanem csak úgy betolom egyiket a másik után. És naná, hogy tiszta ideg vagyok, hogy még ezt se tehetem büntetlenül, mert majd redőzni fog a hasam... mit redőzni? Buggyanni...

Jah! Míg ezt a bejegyzést megírtam, kétszer lefagyott a computer, egyszer ráhúztam a széket a lábamra, mert elfelejtettem, hogy roki vagyok, ezer és millió betűrontást csináltam az indulatos gépelési technikámmal..... és nemhogy lecsillapítottam volna magam önző módon, mint ahogy az elején szándékomat jeleztem, hanem CSAK MÉGINKÁBB FELMENT BENNEM A PUMPA!

És csendben jelzem, hogy mindez egy tegnap megírt blogbejegyzés, csakhogy nem volt netünk du 2 és ma reggel 11 között. NO COMMENT.

13-a volt....

Mára viszont megkaptam a cégtől az infót, így hamarosan kapok fizut..... nem látszik meg a tegnapi hasbaszuri, ami a fent jegyzett módon, brutálisan fájt, ráadásul túl vagyok a félidőn, már csak 14 injekció van!....visszajött a net, így újra blogolhatok és kedvemre szörfölhetek.... kereshetek állást, amire ha behívnak, el fogok tudni menni.... jah! és a legjobb: este kimozdulok, mert a drága barátnőim ideiglenes otthonom közelében szerveztek egy "Esti csajos beülést" ("közelében"értsd.: kimész a lépcsőházból, balra fordulsz és ott egy kávézó)...

Összegezve a tegnapi napot:

Nah, ez rázós volt....

Azt már említettem, hogy a műtét után, fogvacogva ugyan, de viszonylag jó kedélyállapotban toltak a háromtizennyolcba. Rögtön kaptam egy adag infúziót, ami állítólag az epidurális érzéstelenítés utáni "ébresztő koktél". Viszonylag gyorsan elkezdtem érezni a hatását és ez roppant boldogsággal töltött el. Még poénkodtam is, hogy: "Tényleg nem bénultam le!!" :) Aztán a poénkodás kezdett halványulni, ahogy az érzés tért vissza belém.

Az első sarkalatos pont a pisilés volt. (És ezért most én kérek elnézést, de a téma igenis fontos.) Mert ugyebár amikor az ember leánya (vagy maga az ember) deréktől lefelé nem érez semmit, akkor ugyebár a WCre sem kéredzkedik ki. Mert hogy még csak azt sem érzi, hogy van neki olyanja. De a műtét után pár órával be kell hogy induljon magától újra minden. Most szólok mindenkinek, hogy ez nem olyan egyszerű, de azért sikerülhet! :) Nem részletezném ennél jobban ezt a témát szemérmességem révén, de elméleti síkon haladjunk végig azon, hogy akiknek nem sikerül, azokkal mi történik. Hát bizony akkor jön a katéter. Erről nem tudok személyeset írni, mert nem volt részem az élményben, de állítólag nem fájdalmas a dolog és segít azon hogy kijöjjön, aminek feltétlenül ki kell jönnie. Nos katétert nem, ellenben Nospa gyógyszert kaptam, hogy oldja a görcsöket, és segítsen, hogy könnyíthessek. Emellett pedig egy melegvizes palack landolt a pocakomon, hogy rásegítsen a gyógyszeripar eme remek vívmányára.... kb fél órát szenvedtem... de azt úgy intenzíven... aztán"befenyített" Nővérke a bizonyos "K" betűssel és mire visszajött, hogy felhelyezze a műszert, nos addigra hála a magasságosnak sikerült összehoznom magamtól a dolgot.

Lélekben tessék felkészülni arra, hogy menni fog és akkor rendben lesz. A másik pedig, hogy lehet, hogy nem ártott volna, ha belémcsöpög a második adag "ébresztő koktél" is, akkor talán odalent is felébredek... 

Az idő és a zsibbadás is jól elment a fenti közjátékkal, olyannyira, hogy elfelejtettem időben fájdalomcsillapítót kérni. Mert hát "bódogság" van, hogy mozog a lábam és tudok pisilni, de közben irdatlanul fáj már az operált végtagom. Ekkor kértem az első komoly fájdalomcsillapítót, amit kb 5kor (igen, a műtét után 2,5 órával) kaptam. Ezzel kicsit megcsúsztam. Jótanácsom, hogy amint elkezditek érezni magatokat, kérjetek gyógyszert (és most nem a Nospára gondolok!)!!! Nem szabad halogatni. Én ezt tettem, annak ellenére is, hogy többen felhívták rá a figyelmemet, hogy KÉRJEK és akkor a fájdalom elébe tudnak kerülni. Hát mi nem kerültünk. A fájdalom jött és ízekre szedte a testemet. Ez nem egy konkrét AÚÚÚÚ érzés, hanem egy zsibbasztó, egész testes lüktetés. Kb este 10 volt, amikor már túl voltam a második pirulámon is és el tudtam kezdeni arra koncentrálni, hogy ezen kell csak túllendülni és másnap már nagyon jó lesz.

Sok erőt adtak azok a "nyugi zenék" és meditációs anyagok, amiket Anyukámtól kaptam. Megnyugtató volt hallgatni. Hol elbódított, hol pedig kapaszkodót adott maga a szöveg. Javaslom mindenkinek, hogy érdemes felszerelkezni ilyen jellegű ERŐforrással, mert igazán sokat segít lelkileg.

Azon az éjszakán másfél óránként ébredtem, folyamatosan vártam a másnapot, amikor már jobb minden.

És láss csodát: a másnap eljött!

Akkor már felkelhettem, merthogy az előző nap még a fejemet sem emelhettem meg, az epidurális érzéstelenítés miatt. Tartsa be mindenki ezt a szabályt, máskülönben migrénes fejfájási tüneteket produkálhat akár hónapokig is. Ez egy mellékhatása a gerinctáji érzéstelenítésnek, ami elkerülhető, ha hajszálvékony tűvel szúrnak meg az orvosok, illetve, ha tartod a vízszintet. :)

Nekem nem volt fejfájásom, csak nagyon szédültem a műtét másnapján. Felhívták a figyelmemet a sok folyadék, elsősorban víz fogyasztására. Ezeket mind betartottam és másnap már nem volt bajom.

Aki olvasta a blogot, az tudja, hogy a kórházba vonulásom napján milyen eseményre érkeztünk a háromtizennyolcba. :) Draincső kiszedés a térdből. Amikor elkezdtem írni, azt mondtam, hogy én nem riogatok majd senkit, így jöjjön inkább pár jótanács. (Merthogy ezt a dolgot is túl lehet élni!) Az már fix, hogy ez mindenkinek teljesen más érzés és, hogy fel lehet rá készülni lélekben. Én egész éjjel, azt szugeráltam magamban, hogy milyen könnyedén engedi majd el a testem a csöveket és mekkora megkönnyebbülés lesz majd utána.

Kettő cső van, ami elvezeti a folyadékot a térdből. Egy kisebb és egy hosszabb, ami az izületek között tekergőzik. Az első egyáltalán nem fájt, becs' szóra, szinte nem is éreztem. A második kicsit hosszabb volt, de az a megkönnyebbülés ami akkor ért, hogy már egyáltalán nem volt bennem, az valami hihetetlenül felemelő érzés volt. Nekem nagyon nagy erőt adott az, hogy tudtam mi vár rám ezután. Tudtam, hogy pár perc múlva olyan jól leszek, hogy kicsattanok és nagy mosollyal várom majd a gyógytornászt.

Higgyétek el, nagyon sok erőt tud adni az, ha pozitív gondolatokkal töltitek fel magatokat. Mindig azt kell szem előtt tartani, hogy milyen JÓ dolgok vannak az előttünk álló eseményekben. Mert bizony igaz az a mondás, hogy: "Minden rosszban van valami jó."

Már sok mindenről, de erről még nem írtam és úgy gondolom itt az idő, mielőtt még az emlékek annyira elhalványulnának, hogy nem lenne mit felidézni.

FIGYELEM!

A nyugalom megzavarására ALKALMATLAN gondolatok következnek, a gyengébb idegzetűek is nyugodtan elolvashatják.

Az egész nagyon korán kezdődött, mert aznap éjjel nem aludtam sokat. Be voltam sózva, indulni akartam és belevágni a folyamatba, ahonnan már nincs vissza út. A gépezet részévé akartam válni, de ehhez ki kellett várni az időt.

Reggel 7-kor már a kórházban voltunk a Párommal, hogy regisztráljanak, megkapjam a szobám és elvégezzék amit még el kell. Megjegyzem ez annyira nem volt felemelő, mert 2 órát kellett várni, mire felmehettem a "háromtizennyolcasba", addigra a gardedám, azaz "A" vigyázó szerepét átvette a Nagymamám.

9 órakor a cuccaink már a szekrényben voltak, mi pedig levetkőzve-átöltözve vártuk az infúziót. /A királyi többes nem miattam, hanem drága Sorstársam miatt van, akinek a bütykét műtötték le, akivel egy időben kerültünk az osztályra és még a műtétünk is egyszerre volt, de nyugalom! ... két külön orvos csinálta. :) / Sajnálatos módon már nem tudtunk szabadulni a szobából, amikor a másik két szobatárs, akinek térdműtétük volt az előző napon, átesett a draincső kiszedésének procedúráján. Huhh hát az kemény volt. Ordítottak mint a fába szorult féreg. Akkor eltörött a mécses... annyira nagyon sajnáltam őket és közben az lebegett a szemem előtt, hogy holnap rám is ez vár, hogy sokkot kaptam (nah, jó... neeem, csak sírtam egyet...). Aznap egy különösen kedves Nővérke ügyelt, aki igazán a szívemhez nőtt a 3 nap alatt és amikor odajött hozzám bekötni az infúziót, akkor odasúgta, hogy "ne ijedjek meg. ők nagyon hisztisek." Hát jó....

És akkor megkaptam a pirulákat. Tényleg egy pirosat és egy kéket! :) Csak akkor kellett volna bevenni, mikor elvisznek minket a műtőbe, de mi Sorstársammal kissé félreértettük a feladatot és egyből benyomtuk őket. Huhhh hát az COOL volt... az az érzés. Bezsibbadtam teljesen és percek alatt elnyomott az álom. Nem is volt baj,mert viszonylag hosszú várakozás jött ismét. Délben vittek a műtőbe. Addigra a cucc némileg kitisztult belőlem, de tudva mi vár rám, kellőképpen tompa voltam.

A műtőben is várni kellett, ahol betakartak aranyszínű, hőtartó fóliával és takaróval, mert meglehetősen hideg volt bent. Végül megkezdődött a folyamat. Lecsöpögött az infúzió, amibe újabb adag boldogságot kaptam, hogy jobban viseljem a műtétet. Aztán jött a gerinctáji... Kémeim korábban azt mondták, hogy nem fog fájni én pedig hittem nekik. Fel kellett ülnöm a műtőasztalon és "magamba roskadó" testtartással ellazulva előre dőlni. Igen igen... az ellazulással voltak gondok, de szerintem ezek az "Anesztesek" már hozzá vannak szokva ahhoz, hogy aki a kezük közé kerül, nem éppen "laza". Nagyon aranyosak voltak (mind a ketten), mindig mondták, hogy épp mi történik majd. Először kitapogatta a helyet, ahova szúrni fog, majd kaptam egyet, ami még csak a lidocain volt. Ezt követte a nagy meló. TÉNYLEG NEM FÁJT. Ettől aztán senki ne izguljon. Ráadásul ahogy a korábbi bejegyzésemből (is) tudható: lebénulni ettől nem lehet! Egy kis vicces dolog is hozzátartozik az igazsághoz: valami idegnek nekiment véletlenül a doktornő és ettől a bal lábam az égbe rúgott. Meg is ijedtem és gyorsan bocsánatot kértem, aztán mondták, hogy ők kérnek elnézést, nekem ehhez semmi közöm. :) :D

Kezdtem érzeni a melegséget a lábamban, aztán egyszer csak már semmit nem éreztem. Hátrafektettek és DoktorÚr belevágott.

Egy nagyon kedves rezidens, néha közvetített, hogy éppen mi zajlik a lábam körül. Néha ránéztem a TVre is, ahol élő egyenesben adták a térdemből jövő adást. Fekete-fehér némafilm volt, így nem sokat értettem belőle. A  vattacukor és a szellemjárás jutott csak eszembe, amikor a monitorra néztem, szóval: Nem, nem volt rémisztő. Gyakorlatilag azt sem tudtam mit nézek, így hamar feladtam vele, mert uncsi volt a műsor. Aztán egyszer csak mondták, hogy itt a vége fuss el véle. :)      /"Fuss" ... érted?!.. jó, mi? :) /

DorktorÚr jött és mondta, hogy minden rendben, aztán elkezdték lebontani a sátrat, amit deréktól lefelé raktak körém. Akkor láttam csak hogy a jobb lábam az egekben van, rajta jó nagy kötés és egy komoly bőröv, amivel elszorították a vérkeringésemet. Egy kész szado-mazo eszköztár, amit felvonultattak rajtam, de persze semmit nem éreztem az egészből... kihagytak a buliból, de nem bánom.

Aztán csak a sürgés-forgás, pakolászás. Én meg csak ott feküdtem, mire Rezidensünk megkérdezte, miért sírok. Én pedig hüppögve: "Hát mert olyan hálás vagyok... és hogy ennyien dolgoztak rajtam... és különben is..." Erre a válasz egy idősebb műtősnőtől érkezett: "Jól van aranyom, sírja csak kis magát. Biztos a feszültség! Egyébként meg kapott egy szép új szalagot tőlünk, viselje egészséggel!"

Aztán jött Gyula a feltünően jókedvű betegszállító és elfurikázott a röntgenbe majd vissza a háromtizennyolcba. Nagyon fáztam, vacogott a fogam. Mama szerint kb. 5-10 percbe telt mire újra lett színe az arcomnak. Akkor már jókedvűen foglaltam el a helyem és izgalommal kezdtünk bele Sorstársammal történeteinkbe.

Sokat gondolkodtam azon hogy írjak e egyáltalán a témáról, mert egyrészt kényes, másrészt meg macerás. Nem akarok hosszú sorokat szentelni a mozzanatnak, de sajnos egyértelműen el kell fogadnunk, hogy szerves része a procedúrának, amin keresztülmegyünk. Legjobb esetben valóban hálánk jeléül adjuk a pénzt, nem pedig kenőpénz gyanánt, a jobb bánásmód érdekében, de hát honnan tudhatnánk, hogy tényleg hálásak lehetünk? Nah, ez itt a szívás!

Nekem szerencsém volt. A DoktorÚrhoz ajánláson keresztül jutottam, nagyon meg voltam elégedve a munkájával, a hozzáállásával és úgy "am block" az egész emberrel, de persze hogy mennyire végzett jó melót, azt most még én sem tudhatom, csak bízom benne. Kb fél-egy év múlva derül ki, amikor már a teljes rehabilitáción túl vagyok.

Egyébként pedig roppant kínos dolognak gondoltam ezt az egész ügyet.... mit kínosnak... egyenesen megalázónak éreztem, hogy egy ember aki beavatkozik az emberi testbe, hatalmas felelősséget vállal és több évig tanul, az hálapénzre szorul. Talán nem jó a rászorul kifejezés, de mondjon valaki jobbat.

Az első kontroll alkalmával adtam oda "A" borítékot és esküszöm jobban izgultam és feszültem, mint a varratszedés miatt. Több verziót is legyártottam már a fejemben, hogy mikor, hogyan adom majd oda, és mit mondok közben, stb. stb. stb.

Végül aztán még itthon betettem a pénzt (melynek összegét fedje rejtély és homály) és egy kis üzenetet egy borítékba, amit aztán feltekertem és  szalaggal átkötöttem. Így kicsit talán különlegesebb volt, mint egy sima, lapos boríték, amit úgy csúsztatunk a zsebbe. Nem volt kellemetlen odaadni sem. Mondta is a DoktorÚr, hogy ilyet még senkitől nem kapott! :) Aranyos! :) Imádom! :)